Johannes Guilleaume félte a halált. Bátor ember volt, nem ijedt ő meg semmitől, de a halált, azt azért félte. Gyerekkorában látott először halottat, odaengedték, mert hogy már elég nagy volt ehhez. Óvatosan érintette meg a nagybátyja arcát, aztán megrettenve húzta vissza a kezét. Hideg volt ez az arc és túlontúl is mozdulatlan. Olyan, mint a malac húsa nyersen, ruganyos, de azért nem könnyen gyúrható. Önkéntelenül is visszanyúlt, vonzotta a tömör, rideg anyag, markolászni való. Rávertek a kezére. Megértette, ezért nem is igen bőgicsélt a pofon miatt, az apja szakállát sem húzkodhatta kedvére. Akkor a bácsi karját emelte volna meg, ám az is ugyanolyan volt, mint az arc, súlyosan feküdt, mozdíthatatlanul. "A bácsi nincs itt" - mondták neki, mert elértették mozdulatát. "Hogyhogy nincs itt?" - kérdezett vissza bizonytalanul. "Miért, itt van?" El kellett ismernie, hogy nincs: "Akkor ki ez itt?" És a szülei ekkor szövevényes magyarázkodásba fogtak...

Utóbb, felnőtt fejjel visszagondolva rájött, hogy a szülei ködösítettek, mert ők is ugyanerre a kérdésre keresték a választ önmagukban. Jobb híján azt a teóriát vázolták fel, amit akkor a többség hitt vagy legalábbis hivatalos alkalmakon csak evvel illett előhozakodni. Testről beszéltek és lélekről, meg hogy a bácsi lelke már a mennyországban jár, Isten színe előtt és boldog. Az érvelés logikusnak tűnt és jól magyarázta a tényeket, ezért akkor kételkedés nélkül elfogadta. 

Azóta azonban sok helyütt járt, sok mindent látott, ám ennek a sokat hirdetett Istennek sehol sem akadt a nyomára. Igaz, nem is kereste különösképp, de azért azt sem lehet mondani, hogy örökké csukva tartotta volna a szemét, éppen ezért ennyi idő alatt valamire csak-csak illett volna felfigyelnie ennek a teremtő úrnak a munkájából, ha már csakugyan tulajdon felséges kezeivel kormányozza ezt a világot. Ám ehelyett csak nyomorúsággal találkozott, irtózatos gaztettekkel, és egyszer sem nyílt meg az ég, hogy ezek közül bármelyik is megakadályoztassék. Persze mindig akadtak magyarázatok, lehetett toldozgatni-foldozgatni a tényeket, végül azonban nem lehetett letagadni a valóságot, a csupasz fenék kitüremkedett a piszkosfehér gatya alól.

A világ túlságosan is könnyedén elműködik az isten nélkül, sőt ebben a fomájában, csakis nélküle működhet el. Az ember magára hagyottan él, és ha létezik egyáltalán valamiféle istenség, annak trónusa túlságosan is messzire állíttatott fel ettől a földgolyóbistól, hogysem abból a magasságból bennünket még bárki is észrevehetne. A gazdag dőzsöl, boldogan szerez, a koldus éhezik, elállatiasítja az ital és már élve is halott. Nincsen semmiféle igazságosság, semmiféle igazságtétel, és annak jó, aki a morális kérdéseken nagyobb nehézségek nélkül teszi túl magát.

Mindazonáltal azt el kell mondani, hogy habár Johannes Guilleaume mindezt igen jól látta és igen pontosan megértette, és azzal is tisztában volt, hogy ez nem csupán általánosságban, hanem igen konkrétan őrá, saját magára vonatkozóan is igaz, mégsem tudta a tartását soha feladni és a gerincét meggörbíteni, holott lehetősége akadt volna rá bőven, hiszen jó családból származott. Ezen egyébként maga is elcsodálkozott alkalmanként, és nem is értette meg soha egészen önmagát. "Lennie kell valaminek" - hozakodott elő baráti társaságban olykor-olykor, mikor minden gondolatmenetének a végére jutott. "Semmi sincsen" - hűtötték le ilyenkor, mert ilyenek voltak a barátai.

A halálról is ilyesformán vélekedett. Úgy képzelte jobb híján, mint a születés előtti életet. "Megszűnünk, eltűnünk, nem leszünk többé." Semmiféle mismásolást, szépítgetést nem volt hajlandó elfogadni a puszta tényeken kívül, és éles esze, mint a szike választotta el a lényegest a lényegtelentől. Túlságosan is jól emlékezett még nagybátyja húskeménységű arcának érintésére. Ugyanakkor szülei kérdésére is emlékezett, hiszen, aki ott feküdt, nem a nagybátyja volt, nem lehetett ő, ezért olykor-olykor mégiscsak felvetette barátai körében, hogy valaminek azért csak-csak lennie kell, másképp nem lehet, amire azok nagyokat hallgattak válaszképpen. 

Aztán, ahogy korosodott Johannes Guilleaume, az Istennel is megbékélt lassan. Amikor másokon segített, maga is örült és ismeretlen tisztaságot járta át a belsejét. Mély szeretet érzett magában olykor, egy másik lény kitapinthatatlan, nesztelen szeretetét, és mindezek és más tapasztalatok alapján rájött, mert éles esze volt, hogy ebben a világban ténylegesen műkődik egy másik erő, egy szerető erő, ami valóban lehet - sőt végsősoron ez a valószínűbb -, hogy a teremtő erővel azonos. Krisztussal szemben azonban haláláig bizalmatlan maradt, egyházának pedig egyáltalán nem hitt.

"Krisztus és keresztje ontológiai szimbólum, annak a feszültségnek a legmélyebb költői kifejeződése, amely ebbe a világba a jó és a rossz szembenállásának eredményeként óhatatlanul is belékódoltatott. A jó, képességei határán, önmagát feláldozva váltja meg, azaz teszi önmagához hasonlóvá a rosszat. Hétköznapi csatáknak, emberi döntéseknek a kozmoszba vetített, hatalmas drámája, ami azonban nem csupán jelkép, hanem véres valóság, hiszen a színfalak mögött valóban gigászi erők csapnak össze egymással."

A családi krónika szerint ezekben a mondatokban összegződik a legvilágosabban és legkiforrottabb formájában a véleménye erről a kérdésről. Én azonban, aki mindannyiunk közül a legjobban ismerem őt, és dicsekvés nélkül állíthatom, hogy igen bensőséges kapcsolatot ápolhatok vele, tudom, hogy a lelkének egy részében mindvégig gyerek maradt, és éppen ezért tovább jutott ennél és hitt. Kicsit kikacsintva ugyan, de hitt, mert éles esze volt és lelkének egy részében gyerek maradt, ezért az ígéret szerint nem is halt meg soha...