Igazából nem értek a képekhez. Nézni szeretem őket. Olyannyira, hogy mások meg is unják. Legtöbbször, mintha érzéseket is éreznék. Beszélni nem szeretek róluk, mert attól tartok, bármit is konkretizálok, rögvest kiderül a banalitásuk. Van Gogh is. Először el nem tudom képzelni, hogy mit eszik azokon a barna krumplikon, meg a lerágott halcsontokon. Aztán szembetalálod magad egy olyan tájképpel, ami teljesen elképeszt. Ahogy a házak tetejét felfűzi arra a negyvenöt fokos hullámvonalra és egyáltalában az egész, nem tudom mit, de valamit igen pontosan eltalál, valami egészen mélyen fekvő dolgot. Mint az igazán jó vers, sohasem tudni meg, hirtelen miért lengi körül az a báj, vagy inkább sorsdöntő levegő. Hogy az a szó mitől válik olyan széppé, milyen arányok és súlyok eredményeként. De megígértem az imént, hogy az ilyen gondolatmenetekbe nem megyek bele...

Hundertwasserrel, emlékszem - mert csak hat napja volt -, eleinte teljesen tanácstalanul néztem szembe. Amikor megkérdezte a tárlatvezető lány, hogy szerintünk, mit ábrázol az a kép - balra lent, Luxembourg 16 felirat nélkül -, ha fizetnek, se válaszolok. Nem is igen hiányzott a felszólalásom persze, mert az emberek szeretik kifejezni magukat, legfeljebb a világ nem nőtt fel még hozzájuk. Végül egy disztingvált, negyvenes nő szólalt meg hátulról. Őt egy kicsit irigyeltem az ötletéért, a karórára gondolt.

Aztán, ahogy néztem-néztem azt a képet, lassanként valami réges-régi tudás emléke sejlett föl bennem. Alaktalan, anyagtalan, mégis tudod, hogy létező. Szó is van rá, ám hiába kutatsz utána, pedig a szó pontosan kirajzolná az alakját. Így csak a feszültség maradt.

A kép egyébként a spirálról szól, Kis út ez a címe. A spirál Hundertwasser egyik központi szimbóluma. Jellemzi számára az örök körforgást, férfi és nő ellentétét, az újjászületést, örök fejlődést és még egészen biztosan sok minden mást is. Nem tudtam rendesen odafigyelni, meg amit hallottam, amúgy is hümmögésre késztetett, mert mi köze a spirálnak a körforgáshoz. Azt azért el bírtam képzelni, hogy egy ilyen érzékeny lelkű embernek, mint Hundertwasser, aki szerint az egyenes vonal a teremtés megszentségtelenítése, milyen fontos lehet, és milyen hatalmas spiritualitással bírhat a spirál.

Sokat segített a tárlatvezetés egyébként, hálával tartozom annak a lánynak. Megértettem a vérző házakat, meg az ablakokat, meg még néhány más szimbólumot is. Az "intertextualitásukat" a képek között. Persze lehet, hogy a festő maga nagyot nézett volna.

A meg nem talált szó meg ott mocorgott továbbra is a tudatom peremén. Nem akartam túlbecsülni a kérdésföltevésem jelentőségét, de úgy éreztem, ha kimondom, valami fontosat bontok fel a képek szimbólumrendszerében, ami talán az egész hundertwasseri művészet kulcsának bizonyul később. Valami alapvető, primer tudásra tippeltem, amire még nem rakódott rá az iskolás kor mesterkélt ismerete, hanem ősi, civilizáció előtti, és éppen ezért lényegesebb.

Gyermekkorom állóvizét kavartam fel, a maga susogó titkaival és életre szóló meghatározottságaival, ezt a hol iszaptól zavaros, hol a fenékig áttetsző vizet. Minden idegszálamban éreztem, ahogy lépésről-lépésre közelebb jutok. Nem idegeskedtem, és nem kapkodtam. Úgy tettem, mint akinek nem is annyira fontos, mint aki teljesen rendben megvan nélküle. Így kapott körvonalakat, majd alakot, és így változott át lassanként a légneműből szilárd anyaggá. Akkor már ott volt a kezeim között...

Aztán kimondtam, egy szuszra, józanul, talán magamat is meglepve az első pillanatban: Hundertwasser ny*****kat rajzolt. Persze spirál mintázatú, meg famintázatú, meg számtalan mintázatú, ny*****kat, de ny*****kat. Intertextuális ny*****kat.

És ekkor hirtelen minden a helyére került. Ha sohasem fedeztél még fel semmit, nem tudod milyen szívtágító érzés ez. Egy egyszerű szó, mégis elsimít és rendbe tesz mindent. Emlékszem, ahogy végre hosszan kifújtam a levegőt. Teljesen jellegtelen történelmi pillanat volt.

Később, megnyugodva már, művészettörténészeket láttam, művészettörténészek hosszú sorát, amint fanyalogva bár, de elismerően ütik össze tenyereiket. Magamat, ahogy felfedezésem jelentőségét nem lebecsülve, mégis alázatosan, további segítségem nélkülözhetőségét felismerve húzódom arrébb, és kérem őket, mint nálam méltóbbakat, hogy folytassák az általam megkezdett munkát...