Az El Mondo csapatát története során talán először súlyos kérdések osztják meg. A csoport egyik fele szerint tudniillik a szerkesztőség túlságosan is galamblelkű és jólfésült ahhoz, hogy az underground jelzőt - jelentsen egyébként bármit is - önmagára vonatkoztathatná. A másik fél nyilvánvalóan tiltakozik, egyrészt a háta közepére kívánja azoknak az óráknak a megismétlését, amelyek során az underground, mint a lap szellemiségét megrajzoló definíció megszületett; másrészt, egészen érthető módon, személyében érzi sértve magát. S ahogy ez már csak lenni szokott az ilyen perpatvaroknál, az összecsapás itt sem a valós problémák tengelyében zajlik direkte, hanem a Dunába pisilés ügye mentén feszülnek egymásnak az erők. A második csoport ugyanis ellenfele összefüggő gondolatmenetének egy kis szeletét kiragadva úgy véli, ha ezen a területen sikerül jelentős eredményeket felmutatnia, menten összezúzza az előbbiek koholt vádrendszerét, s fölényes győzelmet arat. Egyelőre úgy tűnik nem is kalkulálták el magukat, mert anélkül, hogy a kulisszatitkokba betekintést engednénk, annyit elárulhatunk, hogy az a lehengerlő erődemonstráció, amit ez a legalamblelkűzött banda az elmúlt napokban ezen a területen felmutatott, alapjaiban rendítette meg a szemben álló fél kezdeti bizakodását és győzelembe vetett hitét; s ha az elkövetkező napokban sem sikerül valami váratlannal előrukkolniuk, a csata lényegében eldöntöttnek tekinthető.

Jómagam bölcs megfontolásból már a kezdetek-kezdetén kivontam magam az elmérgesedő harcokból, s egyedül az újság érdekeit tartva szem előtt próbáltam meg elsimítani az ellentéteket. Azt hiszem, annyi már most nyugodtan leszögezhető, hogy mindebből semmi sem sikerült. Viszont történt valami nagyobb és sokkalta lényegesebb, amiből a világ egészen biztosan profitál majd, és talán e kicsiny kis újság megtépázott szerkesztősége is. Miközben elkeseredve törtem a fejem a lehetséges megoldási módokon, hirtelen egészen más irányt vettek a gondolataim, jóleső melegség töltötte el a szívem, s az emlékek megszépült sokaságából, ennek a rég oly kedves alaknak a körvonalai bukkantak elő. Johannes Guilleaume, a szeretett rokon, egy világ bálványa, a nagyok között a legnagyobb...

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, egy kézen meg lehet számolni azokat ebben az országban, akik e név hallatán meg tudják mondani, pontosan kiről is van szó. Pedig nem mindig volt ez így, hálátlan az utókor. Egykor két névtől zengett a világ: Che Guevara és Johannes Guilleaume, az előbbi a forradalmár, az utóbbi az underground, és az utóbbi volt a nagyobb. Milliók, milliárdok rajongtak érte, és a hollywood-i szappanbuborék-világ feszengve mosolygott, miközben gratulált. Úgy tartják, minden eljövendő kornak megvan a maga szellemisége, amely a megfelelő embereket keresi, hogy majdan testet ölthessen bennük. Johannes Guilleaume az underground választottja volt, és az underground Johannes Guilleaume-é, ritkán valósult meg ily tökéletesen az egység szellem és ember között a mi vérzivataros történelmünk során.

Úttörő korában történtek meg az első jelek, amikor a piros kendője zöldre változott. Ő maga észre sem vette, az osztályfőnöknője lépett oda hozzá pulykavörösen, és rázta meg a vállainál fogva. Rendszer elleni lázadást sejtett, cserkész rebelliót. A szenespincébe zárták be, hogy jobb belátásra térjen, de előtte visszacserélték a zöld kendőjét vörösre. Aztán, amikor ott is zöld kendőben találták, véresre verték a fenekét, holott a nyolcadikat járta már akkor, és halálra keresték az eldugott pirosat. Persze sehol sem találták, mert a materiális világ sohasem győzedelmeskedhet az immateriális fölött. Az osztályfőnöknője hatalmas türelemről téve tanúbizonyságot, végül egy harmadik kendőt is a nyakába kötött, és attól kezdve maga mellett tartotta, egy tapodtat sem engedett. Így lehetett szemtanúja annak, amikor a vörös szín zöldre változott. Először csak valami édeskés illat csapta meg az orrát, ami a fiúból áradt, aztán látta meg magát a csodát. Utóbb sárga pillangók lepték el az osztálytermet, ott repdestek szerteszéjjel, hogy aztán majd nyom nélkül tűnjenek el. Johannes Guilleaume mindebből csupán valami furcsa, belső változást érzékelt, mintha egy váltó váltana benne. Azt mondják, bodhiszattváknál történik hasonló, amikor a létezés egy síkjáról egy magasabb rendűbe lépnek át. Az osztályfőnöknő becsületére legyen mondva, azonnal feladta marxista elveit, és amint lehetett, nyugatra disszidált, hogy aztán egy szélsőséges ázsiai szekta odaadó híveként fejezze be hányattatott életét.

Johannes Guilleaume előtt pedig készen állt az életpályája, jóhiszemű véletlenek és kegyes támogatók egyengették az útját...

Emlékszem, egyszer egy koncerten ültünk, Dubrovay László egy darabját játszották. Johannes Guilleaume-t teljesen magával ragadták a hangok, lenyűgöző zsenialitást érzett és kifejezhetetlen belső szépséget. Elragadtatásában a mellényzsebébe nyúlt, és egy patkányt húzott elő. Ott nyomban leharapta a fejét. A közönség hatalmasat hördült, ám a koncerttermet elárasztották a sárga pillangók, és senki nem mert szólni egy szót sem. A mainstream kultúra egy pillanatra meghajolt az underground előtt, és helyreállt a világ valóságos rendje. Aztán elmúlt a pillanat... Emlékszem, még aznap, milyen hatalmasat hugyáltunk, a Lánchídról az éjszaka közepén egyenest a Duna fodrozó hullámai közé...

Amikor Amerikába költözött, bíborba öltözött a fiatalság, és Woodstock-ba vonult, hogy szabadságát hirdesse. Szerény pontként bandukolt a tömegben csupán, mégis ő haladt elől. A nők, ha meglátták sikoltozó eksztázisban kínálták a testüket elé, s Johannes Guilleaume, ha éppen olyan napja volt, harmincat is magáévá tett közülük, meg se kottyant neki. Utóbb mégis egyetlen nőnél kötött ki, utolérte őt is az életre szóló, nagy szerelem, és ettől megint csak változott. Élete alkonyán, a harmincas éveinek elején, sokat bámulta a csillagokat, panaszkodott, hogy a neonfények miatt nem láthatja a Fiastyúkot, és sokat állt a tengerparton is, a szelet szerette, ahogy az arcát fújja.

Az utolsó riportot az El Pais készítette vele. A riporternő, szemüveges, disztingvált nő, az underground-ról faggatta, s a szobát, utoljára, édeskés illat töltötte be. Soha azelőtt nem jelent meg annyi sárga pillangó egy rakáson, mint akkor. Johannes Guilleaume meghatározhatatlan belső változást érzett, sokak szerint a legvégsőt, a megvilágosodást elhozót. "Én magam vagyok az underground" - ezt mondta, és a szemüveges, disztingvált nő hirtelen szétvetette a tagjait, és sikoltozva rángatózni kezdett, nem bírta elviselni a világon túlmutató kijelentés erejét. Johannes Guilleaume egyetlen mozdulattal nyugtatta meg, a homlokára helyezte hűs tenyerét, s a nő azonnal visszaváltozott azzá, aki volt...

Nem sokkal később Johannes Guilleaume meghalt. Egy barátját helyettesítette a hadseregben néhány órára csupán. Egyikük sem tehetett arról, hogy pont akkor vezényelték az egységet Vietnámba. A katonák énekeltek mialatt a repülőgépek felé meneteltek, s Johannes Guilleaume velük énekelt. Egy vietnámi szuronyon fennakadva lelt örök nyugalomra végül, odatűzte ki magát, hadd lobogtassa testét a szél, amit utóbb úgy megszeretett. Kiképzést nem kapott, ezért egy kicsit csálén állt azon a szuronyon, de az már csak hozzá tartozott, az underground-hoz, Johannes Guilleaume-hoz...