- A földön settenkedtem, ott sertepertéltem – rontott be az Úrhoz a Sátán kipirult arccal -, és amit láttam, megelégedésemre szolgált.

- Node látta-é az én szolgámat, Johannes Guilleaume-ot? - őrizte meg higgadtságát az Úr.

- Persze - vonta meg a vállát a Sátán talán túlságosan is flegmán.

- Igaz ember - mondta az Úr.

- Ja! - könnyebbült meg a Sátán – Hadd verjem meg, mint a többit! Hadd törjem össze álmait, hadd zúzzam szét vágyait! Hadd legyen sivár az élete, és hadd higgye időnként, van még remény. Hadd kapjon még súlyosbodó betegségeket, ésatöbbi, ésatöbbi. Bizony, meglátja, káromolja az még magát - mondta a Sátán.

- A kezébe adom, csak az életére vigyázzon - mondta az Úr.

- A kurva életbe! - fakadt ki végül Johannes Guilleaume sok-sok évvel később, és hirtelen merészséggel tekintett fölfelé.

- Há, mé nem engem kérdeztek? - méltatlankodott aztán halála után tovább némiképp érthető okból.

- Basz... - és itt elhallgatott, és csak nézte azt az erős, csodálatos angyalt ott maga előtt.

- Bastille... 

- Vagyis dehogyis Bastille - és Johannes Guilleaume életében először idgesen heherészni kezdett -, baszketbal. Ez az, ezt a szót kerestem... Baszketbal... - az angyal szeme mély volt, mint az óceán, és kék is.

- Ööö... Mondja kérem, lehet itt önöknél baszketbalozni?

Sokáig álltak egymással szemben, csendben ezután.

-Zümm, zümm - zümmögtek közben a legyek.

• • • •

- Édesapám - fordult Johannes Guilleaume az édesapjához, mert a kérdés egy ideje már böködte az oldalát -, hát hol az áldozati bárány?

- Csitt legyen fiam, az Úr majd gondoskodik.

És Johannes Guilleuame sértődötten hallgatott, hogy így beléje fojtották a szót. Később azonban újfent úrrá lett rajta a kíváncsiság, amikor az öreg már a kezeit csombékolta:

- Édesapám, ne járassa már tovább velem a bolondját, mondja már meg, de tényleg, hogy hol van az az áldozati bárány?!

Nagy, súlyos hallgatás volt erre a válasz...

- Azt a rohadt élet! - esett le végül neki a tantusz.

• • • •

- Kutya nehéz fölség - mondta a papám, és a nagy bírósági teremben csurgott a hátáról a verejték, nem babra ment a játék. (Kutya nehéz úgy hazudni fölség, hogy az ember nem ösmeri az igazságot - ezt az Esterházy papája mondta. Kutya nehéz fölség - az én papám csak ennyit mondott.)

- Kutya nehéz fölség - sóhajtott föl a papám újfent a mondandóján keveset változtatva.

Helyeslő morajlás jobbról is, balról is.

- Hát nem akartam én, tudja azt a fölség nagyon jól, éppolyan jól tudja, mint én, kicsúszik az ember száján ez-az.

A morajlás erősödik. Az asszonyok könnycseppeket morzsolnak keszkenőikbe.

- És ha már itt tartunk, éppenséggel fölséged is csipkedhette volna magát talán kicsivel jobban is - füttyögés és taps -, ha meg nem haragszik az őszinte beszédéért a teremtményének.

- Mert kutya nehéz fölség – húzta ki magát Johannes Guilleaume végül, pontot téve mondandójának végére.

Boldog-boldogtalan a vállát veregeti, szimpátiatüntetés... (Hiába no, az én papám!)

• • • •

- No, hát most meg mi a fenéért nézgelődik még édesapám?! - fortyant föl Johannes Guilleaume, mert úgy érezte, tovább már nem köti a szülői tisztelet - Minek forgatja a fejét jobbra-balra? Nem fekhetek itt álló nap egy rakás fához kötözve!

Az öreg könnyektől elfúló hangon válaszolt:

- A kecskebakot keresem édes fiam, szarvánál fönnakadva a bokrok között.

A papámnak azonmód meglágyult a szíve: megöregedett az én édesapám (már az övé). Azért kíváncsian nézgelődött ő is. Peregtek a percek:

- No, ne gyerekeskedjék már tovább édesapám – suttogta, amikor egyértelművé vált a helyzet -, miféle kecskebakról beszél itt maga? Döfjön inkább, legyünk túl rajta, aztán menjen innét Isten hírével!

Azzal Johannes Guilleaume odatartotta azt a szép, gyönge nyakát.

• • • •

- Az Isten - vakarta meg a fejét Johannes Guilleaume, amikor ebben a témában faggatták nem éppen elegántos lakásában egy szemétdomb szomszédságában a mennyország határainál -, nem könnyű kérdés. Tudja, akit szeret az ember, annak nem a hibáit keresi elsősorban, hanem elfogadja olyannak, amilyen, mert szereti. Nem is nagyon tehet mást, megváltozni úgyse fog. Elfogadja olyannak, amilyen, mert szereti oszt kész. Az Isten is. Nem érti az ember, kutya legyen, ha érti, de valahogy mégis megszeretteti magát...