A lehetőség már itthon sem annyira új, a kampányok pedig egyre látványosabbak. Az is nehezen elképzelhető, hogy a magyar ember úgy gondolja, hogy az állam hatékonyabban fogja elkölteni a befizetett adóját. Talán az általános apátia, és a lakossági aktivitás alacsony aránya a felelős a kevés felajánlásért: nagyon kevesen vesznek részt valamilyen civil kezdeményezésben, nem is csak tagként, de még résztvevőként is. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az intézmények iránti lakossági bizalom éppen a választott testületek: a pártok, a kormány és a szakszervezetek felé a legcsekélyebb, persze csak a média után.
A mostanában egyre elharapózó korrupciós hírek pedig nem fognak javítani az összképen. A legtöbb (igaz vagy hazug ) pletykát szállító Gyermekrák Alapítvány csupán az egy százalékokból közel félmilliárdot kalapol össze, és ehhez még számtalan magán, önkormányzati és állami adomány, kedvezmény adódik. Ekkora koncok már természetesen vonzhatják a kalandorokat, ekkora szervezetek pedig már csak számviteli szempontból is kemény diót jelentenek, ha valaki át akarja látni őket.
Mit lehet tenni?
Sajnos nyilván nem lenne megoldás az óriásszervezetek kötelező szétdarabolása, mely ugyan az átláthatóságot segítené, de a hatékonyságot, életképességet nem. Már csak azért sem, mert a kis szervezeteknél, egyházaknál az áltevékenység nagyon is potenciális veszélyforrás. A lakosság tömegesebb tagsága persze sokat számítana, de sajnos nem látni, mi mozdítaná meg a közeljövőben magyar embert. A külföldi tapasztalatokból viszont talán lehet meríteni.
A harmadik világban a civil szervezetekre messiásként tekintenek a külföldi donorok. A kormányok, diktátorok korrupciós szintje magyar szemmel olyan elképesztő, hogy sokszor nincs más út, mint magukat az akciókat kivitelező missziókat pénzelni. A kísértés persze itt is nagy, sajnos van korrupció ezen a szinten is, de éppen ezért rengeteg gondolat is született a visszafogására.
Az egyik legbiztatóbb példa Brazíliában van, ahol egy 1997-ben életre hívott programban az elmaradott vidékek oktatására három évnyi (!) fejlesztési munkát tettek egy szoftverbe, ami a támogatási rendszer átláthatóságát biztosította. A munka megérte, mivel így mind a fogadók (diákok, tanárok), mind az adakozók követhették a rendszerben, hogy az adomány éppen hol jár, merre csordogál, mire költötték.
Ha pedig netán egy informatikai rendszert sem tartunk elég bizalomnövelőnek (márpedig a brazíliai program sem lehet csodaszer, hisz nem terjedt el), akkor marad a teljes nyilvánosság ereje. A sok tanulmányban (például ebben a remek indonéziai összefoglalóban) javasolt gondolat szerint le kell vetkőzni a kollektív szégyellősséget, és az egész civil szférának együtt kell kiszellőztetnie a korrupciós ügyeket.
Ez az persze, amitől az ember fázik, a rágalmazásoktól és a rosszhírnév keltésétől - elvégre ha egy beteg macskákat segítő alapítvány kicsit korrupt, attól még azért hasznos, nem lenne jó támogatóit elijeszteni. Pláne nem a többi, esetleg tiszta szervezettől. A cél azonban éppen a bizalom helyreállítása lenne: egy olyan rendszer megteremtése, amelyben mindenki, aki sáros, lelepleződik. Erre a célra hoznak létre egyre több civil "watchdogot" is. Ma itthon senki sem tudja, hogy a Gyermekrák Alapítvánnyal mi az igazság. Az évről évre feldobott híreszteléseknél semmi sem rosszabb a szférának. Sajnos, magam nem tudok hinni a korrupció nélküli rendszerben, de naivan hiszek abban, hogy lehet tisztább és hitelesebb a rendszer. Ahhoz viszont, hogy így legyen, talán előbb tényleg felszínre kell jönnie a mocsoknak.
Utolsó kommentek