Egy korábbi posztban, már szóba került az emberi szexualitás, önmegtartóztatás kérdésköre, most egy másfajta szemszögből folytatnánk a történetet a hűség és hűtlenség örök dilemmáját boncolgatva. A pockoktól elindulva körülnéznénk az ember házatáján: van-e biológiai háttere a hűségnek, az életre szóló házastársi elkötelezettségnek, és ha van, akkor mégis miért olyan sok a hűtlenség? Azért pockok, mert ebből a szempontból őket vizsgálták a legtöbbet.

A pockok párkapcsolathoz való hozzáállása a teljes spektrumot felöleli. Néhány faj gyakorolja a monogámiát, a többi csapodár és promiszkuus, illetve vannak olyan fajok is, amelyek egyedei bizonytalanok a házasság intézményével kapcsolatban. Mit jelent egy pocokházasság? Olyasmit, mint az emberi, csak rövidebb ideig tart, főként a házastársak rövid élete miatt és kevesebb formalitás övezi. Két ellentétes nemű pocok találkozik, szagolgatják egymást, s ha kölcsönös a szimpátia, párzanak, meglehetősen sokszor. A monogámiát preferáló fajoknál eközben alakul ki a kötődés, ami általában erősebbnek bizonyul az emberi hűségnél, hiszen a legtöbb esetben a megözvegyült pocok már nem választ magának új párt.

Mi okozza ezt a kötődést? Leginkább hormonok, ezek közül is az oxitocin és a vazopresszin a két főszereplő. A nőstény pocok ivarszervének ingerlésekor oxitocin szabadul fel, ahogy más emlősök, köztük az ember esetében is. Az oxitocin pedig a nőstények esetében erősíti a kötődést a partnerhez. Hímekben természetesen másként történik a dolog, ott egy vazopresszin nevű hormon - az oxitocin közeli rokona - segíti a kötődést és az utódok védelmezésének ösztönét. Ezek után feltehetnénk, hogy az amerikai prérin élő monogám pockoknak magasabb az oxitocin- és vazopresszin-szintje, mint a hegyvidéken élő csapodár rokonaiké, pedig nem. A viselkedésbeli különbséget az okozza, hogy a monogám faj egyedeinek agyában a hormonok érzékeléséért felelős receptorok gyakoribbak azokon az agyterületeken, amelyek a pockok szociális viselkedését alakítják.

Mi a helyzet ezek után az emberrel? Itt sajnos nem lehetünk olyan objektívek mint a pockoknál, hiszen érthető okokból kevesebb a kísérlet, és bonyolultabbak is vagyunk. Ráadásul egy jó adag elfogultsággal szemléljük magunkat – amiként a pockok is valószínűleg rengeteget mesélhetnének saját egészséges, illetve a más fajbeliek zűrös, velejéig romlott vagy éppen túlságosan is erényes, sótlan nemi életéről.

Többé-kevésbé monogámok vagyunk, ugyanazok a hormonok működnek bennünk, mint a pockokban, és a génkészletünk is hasonló. Monogámiánk azonban nem "tökéletes". Ha például férfi és nő testtömeg-arányát vesszük (ez a mutató emlősökben a poligámia fokával együtt növekszik), akkor enyhe poligámiát feltételezhetünk. Ezt az emberi társadalmakra vetett felületes pillantás is megerősíti. A legtöbb társadalomban a monogámia dívik, de egész stabilan működnek többnejű közösségek, vagy létezik olyan eset is, ahol a nőnek van két férje, illetve más bonyolult, nem monogám rendszerek is kialakultak. A teljességhez hozzátartozik, hogy a monogám társadalmakban sem ismeretlen a partnerváltás, a félrelépés, vagy a megözvegyülés utáni új házasság (ez a szigorúan monogám állatfajoknál nagyon ritka) - még a prűd, II. világháború előtti USA-ban is 10% körüli volt a félrelépésekből született gyermekek aránya, ahogy egy kiterjedt korabeli vércsoportvizsgálat kimutatta, s ez a 10% csak a fogamzással végződő félrelépéseket mutatja. Ugyanakkor a többnejűséget elfogadó társadalmakban az emberek többsége egy partnerrel él együtt.

Visszatérve a hormonokhoz: vajon a nemi élet során felszabaduló oxitocin elegendő lenne egy életre szóló elköteleződéshez? Annyira erős lenne, hogy házasságig nem is lenne szabad nemi életet folytatni, s a nászéjszaka után már minden rendben lenne a sírig tartó hűséggel, hiszen elegendő oxitocint állítottunk elő a nászéjszakán? Érezzük, hogy nem így van. Ráadásul a két ember között kezdetben fellángoló szerelemért egy másik hormon a "felelős", amelynek termelődéséhez nincs szükség szexuális tevékenységre. Ez a hormon enyhén tudatmódosító, tehát ha egyszer szerelmes lettem, nem tudom partneremet józanul megítélni, csak ha már ennek a kezdeti hormonnak - amit etil-fenil-aminnak neveznek - elmúlik a hatása, úgy másfél-két év múlva. Rabja lennék tehát egy hormonnak? Nem, hiszen, hogy kibe fogok beleszeretni, azt nem a hormon dönti el, hanem én, pontosabban azok a bonyolult szocializációs és tanulási játszmák, amelyeknek gyermekkoromtól fogva részese vagyok. Az oxitocin pedig segíthet fenntartani a kapcsolatot, de csak akkor, ha rendszeres és jó a szexuális élet a partnerek között.

Ezek után mit mondhatunk? Azt, hogy nem vagyunk könnyű helyzetben! Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy ellentmondásos ösztönök vezérelnek bennünket. Vannak ösztöneink, melyek kifelé visznek egy kapcsolatból, új kalandok felé, de ezekkel szemben állnak erős monogám ösztöneink, köztük a féltékenység is, erős biológiai alapozással. Abban igazuk van az önmegtartóztatást propagáló szervezeteknek, hogy a nemi életet nem lehet olyan egyszerűen kezelni, hogy pusztán élvezeti cikként tekintsünk rá, hiszen ha valakivel űzzük, az valószínűleg kötődni is fog hozzánk egy ideig, s egy ilyen kötődés felbontása fájdalmas lehet. Azonban ez még nem nyújt alapot arra, hogy olyan erős állításokat tegyünk, hogy a házasságig sem szabad nemi életet élni, hiszen a fentiekből is látszik, hogy erős visszacsatolások vannak. A párok közti öszhang és megértés elősegíti a jó szexet, de az is visszahat az összhangra. Elég kellemetlen, ha a házasság után jövünk rá, hogy nem jó a nemi élet, s talán kevéssé kellemetlen, ha előbb derül ki, hiszen akkor bekövetkezhet az érzelmi eltávolodás is, társadalmi és családi törések nélkül.

Determináltak lennénk? Egymással ütköző ösztöneink frontvonalán hányódnánk, kiszolgáltatottan? Igen és nem. Igen, ha nem ismerjük magunkat, nem ismerjük az emberi természetet. Ekkor ösztöneink döntenek helyettünk, s ezek a döntések lehetnek jók, vagy rosszak, befolyásunk nem sok lesz rájuk. Ezzel szemben, ha megpróbáljuk saját és embertársaink viselkedését megismerni, megérteni, talán lesz lehetőségünk úgy élni nemi életünket, hogy az az öröm forrása legyen számunkra, és ami legalább olyan fontos, partnerünk számára is. Egy dolgot azonban biztosan leszögezhetünk: nem lesz egyszerű.