Sokan kérdezhetik, hogy ennek a kettőnek vajon mi köze egymáshoz. Sajnos el kell ismernem, hogy bizonyos keresztények és keresztény közösségek láttán nem indokolatlan azt gondolni, hogy a keresztény szexuális etika inkább szorongást és frusztrációt okoz, mintsem a személyiség javára és kiteljesedésére szolgálna. Csak egyetlen példa: a méltán híres brit író, C. S. Lewis (aki a 20. század egyik legismertebb keresztény személyisége volt, többek között ő írta a Narnia-krónikákat) életrajzírói hosszú évtizedek óta mesterkednek azon, hogy bebizonyítsák, Lewis ártatlan "anya-fiúi" kapcsolatban élt azzal a nála 20 évvel idősebb asszonnyal, akivel (megtérése előtt) évekig együtt lakott. Sőt, egyesek odáig mennek, hogy alighanem a feleségével sem volt szexuális kapcsolata. Hosszú lenne fejtegetni, hogy ilyen elképesztő badarságok hogyan keverednek bele a kereszténységbe.
Mindenesetre ha valaki számára a keresztény hit betartandó szabályok gyűjteménye, izzadságos erőfeszítés egy életen át, hogy olyasmiket tegyen, amiket nehéz megtenni, és tartózkodjon mindentől, ami élvezetes, akkor az hamar eljut ide: a saját testét és testi vágyait fogja a legfőbb mumusnak tartani. Az a gondolat, hogy a "test a lélek börtöne", vagyis minden "testi dologtól" szabadulnunk kell, alapvetően nem bibliai (az Újszövetség szerint Isten maga öltött testet), bár mindig felüti a fejét ott, ahol az ember a vallását erőfeszítésként éli meg.
Pedig ez a törvényeskedő mentalitás távol áll a jézusi lelkülettől. Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy a bibliai szexuális etika, bár tény, hogy nagy önmegtagadást kíván (hiszen a heteroszexuális házasságon kívüli szexuális közösülést egyöntetűen tiltja), egy mélyebb szinten nem elvenni, hanem adni akar. Ezt persze igazán csak akkor lehet megérteni és belátni, ha valaki átélte az Istennel való találkozást és ahhoz igyekszik szabni az életét; kívülről szemlélve, elismerem, bolondságnak tűnhet. Mindenesetre az etika (=erkölcsi parancsok összessége) a kereszténységben mindig csupán következmény. Az emberi életet a lehető legszélesebb távlatban szemléli a Biblia: életem célja és értelme az, hogy Istennel helyreálljon a kapcsolatom, és minden a vele való egység, egyesülés érdekében történjen.
De mi köze ennek a szexhez? Ebben a bibliai tágabb perspektívában az emberi életnek (evésnek, ivásnak, ünnepnek, násznak) önmagán túlmutató jelentősége van: a testi és a lelki (=spirituális, vallási) dimenzió összefonódik, sőt, az egyik dimenzió a másikat értelmezi és gazdagítja. Ez különösen is igaz a szerelemre, a nászra. A Biblia ember és Isten viszonyának alakulását újra meg újra erotikus, szerelmi képekben beszéli el, s a történet végén, az Újszövetség utolsó fejezetében a nagy beteljesedést, a végső egyesülést a menyegző ábrázolja, ahol Krisztus a vőlegény és a vele eggyé váltak közössége a menyasszony. A házasságról szóló legismertebb újszövetségi szakasz, miután részletezi a férj és a feleség hivatását a házasságban, egyszer csak hirtelen fordulattal az alábbi titokzatos kijelentést teszi: "felette nagy titok ez. De én Krisztusról és az egyházról szólok" (Ef 5,32). Olyan értelemben titok, hogy bár valós és megélhető tapasztalat, kielemezni, racionálisan megragadni nem lehet. Valami olyasmiről van szó, hogy amikor a hitvesi ölelésben a házastársamat, a másikat fizikai és lelki értelemben önmagamba fogadom, önmagamat megnyitom neki, hogy bennem lakozzon, akkor egyben Istent magát, a Másikat fogadom magamba, őelőtte nyílok meg. (Hasonló ahhoz, amikor az úrvacsorai közösségben a kenyeret megtörve és a bort kitöltve magát Krisztust osztjuk szét és vesszük magunkhoz, testi és lelki értelemben egyaránt.)
Egy ilyen perspektívában tehát a "félrelépés" súlyos bibliai megítélése is értelmet nyer. Isten nélkül nincs az életemnek centruma, szerteszét hullok. Ezzel szemben a keresztény hit lényege , hogy "összeszedjem magam", hogy Valaki összeszedjen, illetve hogy kilépjek az önmagam körül forgás ördögi köréből. Az önátadás életre szóló gesztusa pontosan ezt ábrázolja ki. Ha nem teszem rá az életem arra, hogy ezt a küzdelmet megvívjam, akkor nagy rá az esély, hogy mindig csak magamat fogom keresni, a saját tükörképemet temérdek szerelmi kapcsolatban, mert a Másikat, az Egyetlent nem találhatom. Jézus ezt úgy mondja, hogy el kell veszítenem önmagamat ahhoz, hogy önmagamat megtalálhassam, a keresztény hagyomány pedig egybehangzóan állítja, hogy a kőkemény, életre szóló hűséget elváró házasság az egyik olyan terep, ahol ez a küzdelem a másikért és a Másikért élesben megvívható (azaz a ringből nem lehet kiszállni). Mert bár vitathatatlanul nem mindegy, hogy valaki néhány kapcsolat után horgonyoz le, vagy pedig virágról virágra száll, teológiailag mégiscsak úgy áll a helyzet, hogy minden egyes elköteleződés nélküli szexuális aktussal önmagamat szórom szét, és így Istentől, létem centrumától is távolodom. Így lesz súlya és jelentősége a bibliai távlatokba helyezett szerelemnek. Ha azt mondom valakinek: "szeretlek", és ez nem azt jelenti számomra, hogy "jól érzem magam veled, legalábbis egyelőre", akkor mi egyebet jelenthetne, mint azt, hogy "téged választalak"?
Magam sem szeretem, amikor a szószékekről az úgynevezett "világot" ostorozzák, mégpedig azért, mert nem gondolom, hogy "én" itt vagyok a tiszták táborában, amott pedig van a "világ", a valóság ugyanis az, hogy a "világ" az én szívemben is ott van! Ezzel együtt fontos látnunk, hogy a kérdésben, amiről beszélünk, hogyan nyilvánul meg a korszellem, és hogyan telepszik ránk, anélkül, hogy az tudatosulna bennünk. Tudnunk kell, hogy amire vágyunk, amit érzünk, és amiről azt hisszük, hogy "igazi énünkből" fakad, az gyakran nem más, mint a média, a közvélekedés hatása. Márpedig a korszellem zsigerből elutasít minden olyan utat, amely küszködéssel, önmegtagadással jár. Inkább azt sugallja, hogy az ember meneküljön az olyan helyzetekből, amelyekben nélkülöznie kell vagy megsebződik.
Barsi Balázs ferences szerzetes megfogalmazásában a médiapropaganda minden hűséges házasságot unalmasnak mutat be, minden házasságtörést izgalmasnak, minden szenvedések árán is hűséges kapcsolatot embertelennek és minden hűtlent emberségesnek. Minden házasságtörést és minden paráznaságot kiteljesedésnek és minden szenvedéssel vállalt hűséget elfojtásnak.
A keresztény hit ezzel szemben felnőttkorra hív: nézzünk szembe azzal a realitással, hogy tökéletlen, befejezetlen világban élünk. A szüzesség szexuális nélkülözése és a házasság válságos pillanatai sebezhetővé tesznek, legmélyebb vágyainkkal szembesítenek és megnyitnak a végtelen felé. Az evangélium azt sejteti, hogy aki kielégített, sikeres és gazdag, az gyakran bezárul és megkeményedik, viszont aki "éhezik és szomjazik", annak több az esélye, hogy megnyíljon az igaz szeretetre és az Isten országára.
Utolsó kommentek