Felső-kiskunsági mezőváros, péntek délután 5 óra. Vihar előtti csend, hamarosan fesztivál kezdés, magyarok kontra madzsarok. A templom mellett nyugati autó húz el, kettészeli a főteret. Csomagtartójába ékelt árpád-sávos zászló lengedez a szélben. Anyuka jön szembe, kezében karonülő baba. Pár hónapos csak, alig tartja magát. Fején kicsi narancssárga nemez fejfedő, oldalában madártoll.
Egy nappal késöbb, 300 km-rel odébb határmenti világzenei fesztivál Szatmárban. Dézsából ömlik a pálinka, főleg szilva, főleg a nemtudom fajtából. Ennek a fesztiválnak egyik legfontosabb eleme a kulináris élvezet. Egy sátornál őzpörköltet veszünk, melletünk család rág, szintén pörköltet. Tekintetük egyként mered a sarokba állított tévé képernyőjére. Valamelyik csatornán angol urak és hölgyek lóháton éppen egy őzet ejtenek el. A család is, mi is rágunk tovább. Közvetlen a pörköltlelőhely mellett vegán sátor. Az aznapi menü csicseriborsó főzelék. Távolabb zsírban sült lángosok, fánkok, lapcsánkák. Majd otthon leszek reform.
A színpadon kavarognak a különféle határontúli és inneni népzenei és táncos formációk. A kedves mamák, akik fél órája a pörköltet mérték, most fenn éneklik a népdalokat. Hatalmas ovációban részesülnek, az unokák apait-anyait beleadnak a visszázásba.
A fesztivál másik lényeges eleme a szeparáltságából fakadó otthonosság. Pár száz résztvevőjének zömét a falu lakói teszik ki. A fesztivál falunapból nőtte ki magát, és a lelkes szervezésnek köszönhetően most kezdi bontogatni szárnyait, hogy remélhetőleg provinciális értékeit megőrizve országossá, netán világszintűvé váljon
Este kolumbiai-magyar, magyar-kolumbiai világzenei együttes lép fel. Frenetikus hangulatot csinálnak. Együtt ízlelgetjük a legfeljebb az Izaurából meg az aluljárós indiánimitátorok magnójából ismerős dallamokat. Az örömzene elénk tárja a kolumbiai-magyar szellemi rokonság eddig kimondatlan bizonyosságát. A frontember kicsi és vicces, nagyszabású showman, a magyar akcentusa imádnivaló. Közvetlenségéért cserébe a tenyeréből eszik a közönség. A fesztivál zenei fénypontja számomra mégis már másodszor a Parno Graszt. Együtt táncol mindenki, aki csak bír és akar. "Há de ránézek a hosszú nyelű késre, összeszúrlak összeváglak benneteket" - skandáljuk átszellemülten és a legnagyobb egyetértésben. Árad a szeretet mindenkiből.
A fesztivál abszolút meglepetése és extrája a jamaikai és guyanai származású de londoni illetőségű ismerősöm. Első blikkre neohippi punk, pakisztáni fehér ingben. Van, aki a lábainál törökülésben hallgatja, amit mond, mások beérik egy-egy róla készített fotóval. Kedvéért, aki tudja, előveszi féltve őrzött angoltudását.
Megfáradva a három napig tartó kulturális kavalkádtól hazafelé vezető útonkon Hajdúsámsonon állunk meg. Ismerősöm előre megy a kocsmába, és mire utolérem, már egy fogatlan, ápolatlan asszony ölelgeti, és beszél hozzá egyre hangosabban, hátha akkor jobban érti. A kocsma lepukkant, negyedosztályú kelet-magyarországi elfekvő, ahol fagyismederből mérik a borzadályt és mindig megy a tévé. A helyi erő maximális szeretetéről és elfogadásáról biztosítva ismerősömet egyre hangosabban kiabálja a kettőjüket összekötő kulturális ekvivalenciát. Hogy hát, látod, látod, abban hasonlítunk mi nagyon, hogy minket is, cigányokat, meg titeket is, négereket egyformán utálnak ebben az országban. Ekkor a szürreál végérvényesen felülkerekedik a hajdúsámsoni rögvalóságon. Delírium és tolerancia kéz a kézben. Majd a jelenés és kísérete kilép a délibábos országútra, még sokáig hátában érezve az integető kezeket.
Utolsó kommentek