Persze, a romantikus vágy a természetbe való visszatérésről és a független, teljesen szuverén lakozásról ábránd, amit újra meg újra előveszünk, elmesélünk egymásnak – de a végén oda jutunk, hogy megvalósíthatatlan.

Ki lehet vonulni a faluból, lehet ezt jogosan, nyomós indokokkal megtámogatva tenni – az erőszakoskodó nevelőapa, a tehetetlen anya, a reménytelen, monoton kocsmazene – de a falut és lakóit nem lehet megszüntetni. Lehet csak kelet felé nézni, és egy helyben ülve várni a napfelkeltét, de ettől függetlenül létezni fog nyugat is a lebukó Nappal, észak is a hideg széllel.

Mondhatjuk, hogy szabadságunkban áll megtenni, amit diktálnak bentről a hangok, de a többieknek is szabadságukban áll helyteleníteni tetteink, és erejükön múlik csupán, mikor csap át a helytelenítő fejcsóválás erőszakos cselekedetekbe.

- És az unokahúgom is itt fog veled lakni?
- Igen. Nincs abban semmi.
- Nem fogják ezt jó szemmel nézni...

Ha nem nézik jó szemmel, inkább ne is lássák - és a kalapácsütések nyomán most már nem csak a ház-és tetőszerkezet készül el, hanem a falak is. Az ablakkeretekbe pedig nem üveg kerül, hanem deszkák, szorosan egymás mellé. Aki nézni szeretne, se tehesse. A cserép nélküli gerendák között, bentről, még kilátni az égre.

Izolálódni is lehet, a magányszoba ajtaját magunkra lakatolni - de itt, ebben a filmben ez a tett sem ígér semmiféle jövőt: milyen kilátásai is lehetnek egy testvérszerelemnek? Meg hát, van itt az a furcsaság is, hogy érvek ide vagy oda, teljesen mindegy, az igazság kinek az asztalához ül le vacsorázni, hogy a közösség jogtalanul zár-e ki, vagy én zárom ki magamat – mégsem jó egyedül. Békülni kell, együtt lenni kell, még ha az együttlét sem ígér biztosan többet.

S bár a film tele van fénnyel, tisztasággal (ég, víz, nap) a legjelentősebb sötétben történik. A hatalmas halfogás ünneplésére az egész falu hivatalos - folyik a pálinka, tépnek az óriási kenyerekből, mértéktelenül esznek a mindenki számára nyitott vacsorán.

Akkor pedig, amikor a felszínen a feszült hallgatás helyébe fölszabadult nevetés lép, és látszólag minden nézetkülönbség súlyát és érvényét vesztette, akkor, a legváratlanabb pillanatban minden megborul – akár egy viharba került bárka. Fölfogni sincs szinte idő, ebben a lassú, csöndes filmben kiabálás és sikítás – aztán végleg elnémul minden. A következő reggelen már nem a ház áll a víz közepén mozdulatlanul, hanem egyetlen, narancssárga mentőmellény úszik a Duna torkolat felé.

"Minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos."

Egy huszadik századi gondolkodó szerint az igazság nem más, mint a létező elrejtettlensége - az, ami van, egyszer csak megmutatkozik saját mivoltában, láthatóvá válik az őt néző, rá odatekintő számára. Mint a gyöngy, amikor kikerül a kagylóhéjból és megmutatkozik saját szépségében és egyediségében - így formálódik a ház bedeszkázott falai közt egy kapcsolat két messziről jött, szomorú szemű ember közt.

Bátorság kell ahhoz, hogy fénybe tartsam önmagam, rejtőzködőből nyilvánvalóvá legyek. Oda tárjam tetteim, gondolataim, érzéseim mások elé. A "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" paradoxonában rohangálok, kifecsegett mondatok és elhallgatott lényegek közt. Szeretnék pőrén állni a többiek előtt, ahogy csak az Isten előtt állhat az ember, szeretném ugyanazt az igen-lést megkapni tőlük, amit csak az Istentől kaphatok. Szeretnék nem gondolni arra, hogy ez veszélyesen kiszolgáltatottá tesz. Meztelenné.

Most egy olyan szobában lakom, aminek keletre néznek az ablakai. Tetőtéri ablakok, de a reggeli fény így is áztatja a szobát. Nem lehet belátni, tisztítani sem annyira körülményes az üvegeket. Szeretném, ha idebent gyöngy formálódna az elrejtettségben. Örülnék, ha avatott kezekbe kerülne, mikor megmutatkozik majd. Boldog lennék, ha lenne bennem elég bátorság a keveset is szórni, tágra nyitni az ajtókat, leszakítani a deszkákat az ablakokról, nyitva állni, mint a félkész ház a víz közepén. Legyen akármi is a következménye ennek.

Vetítik:

Cirko-Gejzír, szeptember 17. (szerda), 20:00 óra