Sokan felvetették már: ha a mindenre gondoló pekingi szervezők egy webkamerát elhelyeztek voltak Coubertin  báró sírjában, az valószínűleg folyamatos centrifugális mozgást rögzített volna. A legfőbb anti-Coubertin szimbólum díjáért a legjobb eséllyel három momentum versenghet.

Az egyik vitathatatlanul Alain Bernard úszó volt, aki tökéletesen irreális, az X-Men mutánsait idéző fizikai megjelenésével egyértelműen az orvostudomány diadalát jelképezte. (Igaz is, a korai olimpiákon még művészet kategóriát is hirdettek - az ilyesfajta laboratóriumi bravúr is talán ide sorolható.) A másik a záróünnepélyen David Beckham megjelenése volt, aki teljes valójával szimbolizálta mindazt, amiről az olimpia eredetileg nem akart szólni. Végül a bulvárhírek nyertese, a két doppingoló ló története helyezte fel mindenre a koronát.

Peking persze az idealisztikus olimpiai eszmét illetően elsősorban a politikai dimenzióban, a háttérben zajló vallási, etnikai elnyomással hozott rosszabbat Athénhez képest. Egyébként a többi téren csak folytatta mindazt, ami négyévente egyre erősödik, hasonlóan ahhoz, ahogy négyévente javulnak a futószámok legjobb idejei. Nekünk, magyaroknak legfeljebb sikertelenségünk miatt esik jól a fanyalgás.

Sokkal ambivalensebbek viszont a paralimpia eseményei. A fokozott doppingellenőrzésekről szóló első hírek hallatán az ember még csak ingatta a fejét. De azóta szállingóznak is a hírek a doppingvétségen ért hendikeppes sportolókról. Érthetetlen? Szomorú? A sport már sehol sem sport? Mi úgy gondoljuk, a paralimpikonra tényleg igaz az a közhely, amit a sportszerreklámok hangoztatnak általában a sportról: hogy nekik önmaguk, illetve sérülésük legyőzése a cél. Hogy ha valahol, a paralimpián valóságos a másik, örökös klisévé süllyedt gondolat - melyet amúgy elsőként egy anglikán lelkész fogalmazott meg - miszerint a részvétel a fontos. A diákok által mélyen gyűlölt tanári intés juthat eszünkbe: csak magadat csapod be a csalással. 

Az ember tehát értetlenül, csalódottan fogadja a doppingoló sérültek hírét.  Egészen addig, amíg át nem suhan a fején: éppen a dopping az igazi diadal. Nem a sporté, hanem a - ki tudja, hogy kell ezt PC-módon megfogalmazni - fogyatékosoké.

Hiszen az ő sportjuk is kőkemény, teljesítménycentrikus. Az ő sportjukban is csak a győzelem a fontos. Nem lesajnálandó, "futottak még" emberekről van szó, akiket azért is meg kell tapsolnunk, mert a kerekesszékkel eljutottak a kosárlabdapályáig. Ők is a XXI. századi élsport szerves részei: a körülöttük dolgozó tímnek a pályán kívül, a laboratóriumokban is helyt kell állniuk. Mi ez, ha nem integráció?