Tudod, hogy van ez, Jézus...

- kezdik általában Ulrich Seidl szereplői az Istennel való beszélgetésüket. Ki hátra ül le, ki a főoltárhoz térdepel, más az oldalhajó sötétségét választja menedékként. Egyedül vannak, csak Isten van jelen - beszélgetnek. Szóba kerül minden: szerelem, házasság, hivatás, álmok, hétköznapok, gyerekkor, betegség, halál. Kérdések, fohászok szakadnak fel a templom csendjében, visszahangoznak a szavak. A film szereplői legbelsőbb titkaikat tárják fel, megdöbbentő őszinteséggel és természetességgel beszélnek, nem törődve a külvilág véleményével. Mert itt nincs külvilág, csak Isten és önmaguk.

Nézőként először kívülállónak érezzük magunkat, hiszen egy olyan beszélgetés részesévé válunk, ami nem ránk tartozik, amihez nem tudunk mit hozzátenni. Feszengünk a széken, kínunkban nevetgélünk, hitetlenkedünk. Mert ugyan kit érdekel egy bigottnak tűnő osztrák nő hétköznapja? Kit hoz lázba egy furán grimaszoló, láthatóan zavarban lévő pattanásos kamasz? Miért hallgassam végig a hatvanas, volt kémiatanárnő szerelmi bánatát? Közeliket látunk, fürkésző tekinteteket, tágra nyílt szemeket, akik minket néznek, mintha látnának. Nem tudjuk nem nézni őket, pedig legszívesebben ki is rohannánk a moziból. Hiába tűnnek lassan egyre normálisabbnak a szereplők (házasok, szerelmesek, gyerekeik vannak, iskolába járnak), zavar az őszinteségük, és ezzel - fura módon - a mi intim szféránkba hatolnak. Védekezésképp kinevetjük, csodabogaraknak tartjuk őket, jobb híján sajnáljuk, hogy idáig jutottak. (Krízis.)

Zavarunk azonban nem múlik, sőt egyre fokozódik, mert itt is, ott is, kis apró részletekben magunkra ismerünk bennük: a bűneikben, a naivitásukban, a vágyaikban, makacs kéréseikben. Lesajnáló grimaszunk észrevétlenül biztató mosollyá alakul, nevetésünkben már több az elnéző szeretet, mint a vak ítélkezés. Lassan megszeretjük őket.

Értjük már őket és meg tudunk nekik bocsátani. (Metamorfózis.)

Valaki azt kérdezte egyszer, hogy miért könnyebb az Istennel beszélgetni, mint azokkal, akiket magad mellé választottál: a szerelmeddel, a barátaiddal, a családoddal. Miért könnyebb egy imában feltárni a lelked, mint egy barát előtt? Hiszen többnyire konkrét, gyakorlati választ csak az utóbbi adhat, Isten pedig csak hallgat, vagy jeleket küld. Azt meg ki érti?

Seidl filmje érzékenyen válaszol az isteni csend és az emberi monológok váltakozásával. Az Isten hallgat, meghallgat, és nekünk nem is kell más. Az isteni nyugalom, a templom szakralitása megadja azt a belső csendet, ahol megtaláljuk magunkban a válaszokat, ahol meghalljuk a látszólag néma Istent. Szimmetrikus templom-nagytotálokban gyönyörködhetünk, piétákban, Krisztus-arcokban, ízelítőt kapva abból a csendből és állandóságból, amit a betérő hívő érezhet.

Itt nincs hepiend, levonható erkölcsi tanulság, lemenő napban elvágtató hős, vagy virágesőben összeboruló szerelmespár. A történetek hirtelen félbeszakadnak, pár dolognak a végére jártunk, de az újabb fejleményeken még gondolkodni sem volt időnk. Percek alatt az utcán találjuk magunkat, talán enni kéne valamit. De nem megy a beszélgetés, a gondolataink a moziban ülnek még, és csendben vannak. Csak hallgatnak. (Katarzis.)

Ulrich Seidl: Jesus, du weisst, 2003, 87'

Vetítik

Kino