"Historia est magistra vitae" (Cicero)
Nem hiszem, hogy Cicero fenti mondata úgy igaz lenne, ahogy azt általában érteni szoktuk. Kétlem, hogy a történelem ismerete segítene a helyes döntések meghozatalában. Pontosan ugyanolyan szituáció, amiben most vagyunk, úgysem volt még soha. Ha pedig nem vagyunk ennyire precízek, és csupán nagyjából hasonló helyzeteket keresünk a világtörténelemben, úgy azt gyanítom, hogy nagyjából bármilyen döntés mellett és ellen találhatunk szép számmal történelmi analógiákat.
De talán nem is ilyen módon akar bennünket tanítani a történelem. Az élet nem csak praktikus döntésekről szól. De ha nem dönteni, akkor mire tanít? A válasz erre a kérdésre sokkal mélyebbre hatol, mint gondolnánk: jellemünk, személyiségünk gyökeréig.
"Minden, a személyes kapcsolatokra épülő falvaknál nagyobb közösség... elképzelt közösség" (Benedict Anderson)
Van ugye az a fogalom, hogy "magyarság". Érdekes ez a fogalom. Határai megfoghatatlanok, lényegét inkább homályos érzésekkel és nem precíz definíciókkal ragadjuk meg. Az iménti idézet alapján csupán a képzeletünkben él, hiszen nem vagyunk nap mint nap kapcsolatban egymással mi, magyarok. Nem "igazi" a közösségünk. Ugyanakkor attól, hogy a képzeletünkben él, valahogy mégiscsak realitássá válik ez a fogalom. Annak ellenére, hogy a hús-vér valóságban nehezen definiálható. Valószínűleg vannak szlovákok, akiknek a genetikai állománya sokkal közelebb áll az enyémhez, mint sok másik magyaré. Feltehetően még olyan szlovákok is vannak, akik jobban beszélnek magyarul, mint némely magyar ember. Arról nem is beszélve, hogy a magyarok nagy része térben lényegesen távolabb él tőlem, mint sok szlovák. Mégis, mi, magyarok vagyunk a magyarok. Mert mi így képzeljük - és így is van.
Saját közösségünk elképzelése nem egy egyszeri esemény. Éppen ellenkezőleg, inkább egy folyamat, napról-napra folyó közös "munka". Ennek egyik leghatékonyabb módja a közös történetünk mesélése - a történelmünk ünneplése.
Képzeletünk segítségével nem csak megteremtjük nagy közösségeinket, de azok fő jellemzőit is így, a közös képzeleten keresztül alakítjuk ki. Vagy ha nem is teljes egészében így alakítjuk ki, de legalább alakítjuk. Egy nemzet karakterét hosszú távon meghatározza, hogy történelmét hogyan mondja el saját magának. A "magyar" olyan lesz, ahogy például 56-ra emlékezünk és október 23-át ünnepeljük. Jó kérdés ezek után, hogy hogyan kéne ünnepelnünk ahhoz, hogy egy "sikeres" magyarságot teremtsünk. Vagy ne erőltessük ezt a "sikeres" jelzőt? Lehet, hogy az már önmagában magyartalan lenne. Inkább álljunk rá egy "őszinte" magyarság kidolgozására? Vagy egy "lúzer, ám hősies" magyarságot teremtsünk inkább ünnepeinkkel? Tartok tőle, hogy jelenleg leginkább egy "buta és arrogáns" magyarság van alakulófélben ünnepi megemlékezéseinken... Na de nem akarok keseregni (bár az is szép magyar erény).
"Minden közösség elképzelése egyúttal saját magam elképzelése is" (Amondo, és még sokan mások)
Az ember társas lény, ugyebár. Ha megmondom, milyen nép lánya/fia vagyok, egyúttal arról is szólok, ki vagyok én. Az "én" is nagyrészt képzelt, de mégis valós, akárcsak a nagy közösségek, amelyekben ezt az "én"-t elképzeljük.
Hogy személyesebb oldaláról is megközelítsem a kérdést: őseim többsége, ha jól tudom, nem Árpáddal jött a Kárpát-medencébe, hanem mintegy ezer évvel később. Ahogy hallottam, családom összes tagja csöndben meglapult 56-ban és megszeppenve várta, hogy legyen valami. Mégis megdobban a szívem, ha Árpádról fantáziálok, a Talpra magyart hallom, vagy ha a lyukas magyar zászlót látom. Magamat is odaképzelem a pesti utcára a forradalmi tömegbe. Ez nem véletlen, nem én találtam ki, hogy oda tartozom. Szüleim, sőt az egész társadalom magyarnak "képzelt" engem születésemtől fogva, és ebbe a történetbe nőttem bele. Én csak folytatom saját magam magyarnak képzelését - néha picit keserűen, sajnálkozva, de ugyanakkor elszántan, büszkén és lelkesen folytatom. Örülök, hogy magyarnak születtem!
Utolsó kommentek