A darwinizmus nem csupán a kereszténységnek jelentett és jelent kihívást, hanem az összes többi világvallásnak is. A hinduizmus világvallás, tehát nekik is. A Dawkins kontra kereszténység, kreacionisták kontra többiek purparlék mellett talán az is érdekes egy picit, hogy ők miként reagáltak. Néha ugyanis kell a friss levegő.

A hinduizmus többek között abban különbözik élesen az ábrahámi - zsidó, keresztény, muzulmán - vallásoktól, hogy nem húz olyan éles határvonalat az ember- és állatvilág közé. Inkább fokozatbeli különbség létezik, mintsem minőségbeli. Ezzel szemben az Ószövetség teremtéstörténetében az Úristen az ember orrába az élet leheletét leheli, míg az állatokkal semmi ilyesmit nem csinál. Vagyis Mózes szerint csak az emberben található meg valami az isteniből, egy sündisznóban például semmi. Éppen ezért, amikor Charles Darwin A fajok eredetében 1859-ben előállt újsütetű elméletével, a hinduk sokkal kevésbé rendültek meg, mint keresztény társaik. Sőt, a tudományos klímaváltozás még jól is jött nekik, hiszen kiderült, hogy a Bibliával szemben az új eredmények a védikus tanításokat igazolják. Ez pedig igencsak jólesően csiklandozta a hindu értelmiség nemzeti öntudatát, amelyet mindaddig porig alázott a brit kulturális és technikai fölény.

Swámi Dayananda volt az első, aki hirdette, hogy a modern kori találmányok és tudományos fejlemények leírása már a Védákban is fellelhető. Igaz, nem olyan technikai precizitással, mint az európaiaknál, de ott van. Ehhez persze a tűz szanszkrit megfelelőjét nem szabad minden esetben ténylegesen a tűzzel azonosítanunk, hanem esetenként úgy kell olvasnunk, hogy elektromosság. A villámlás dettó ugyanez.

Mindazonáltal a swámit - swámi: a jóga gyakorlásában magasra jutott személy, aki immáron tökéletesen ismeri és uralja önmagát - a darwinizmus még egyáltalán nem nyűgözte le. Zavarta tudniillik, hogy azok a folyamatok, amelyek az ősidőben zajlottak, miért nem történnek meg napjainkban is. Konkrétan: miért nem alakulnak át a majmok most is emberré. Ellenvetése persze nem rendítette meg az angol elméletét, azt azonban ékesen bizonyítja, hogy az egyszerű, de józan paraszti ész interkontinentális jelenség.

Dayananda még csak azt nyugtázta elégedettséggel, hogy ellentétben a Bibliával a világnak a Védákban nincsen kezdete sem vége. Ez pedig akkor nagyon tudományosnak hatott. A Nagy Bumm elmélet népszerűsödése óta persze megint mi állunk nyerésre, de a kedvező széljárás bármikor megfordulhat – lásd Stephen Hawking munkássága. Az mindenesetre már e röpke bekezdésből is kiderül, hogy ha valaki egy szent könyv értékét a mindenkori tudományhoz való viszonyában igyekszik értékelni, ingoványos talajon jár.

Valószínűleg Keshub Chunder Sen volt az első indiai, aki a Védákban felfedezni vélte az evolúció leírását - egész pontosan Visnu isten megtestesüléseinek (avatarjainak) egymást követő fokozataiban. Keshub Chunder Sen liberális angol nevelést kapott, s éppen ezért a kereszténységet legalább annyira jól ismerte, mint ősei vallását. Kiforrott rendszerében ennek következtében a három nagy szellemi irányzat - értsd: modern tudományok, hinduizmus, kereszténység - szintézisére törekedett. Szerinte az idők kezdetén az istenség valamiféle magot helyezett el az ősanyagban, ami aztán elkezdte belülről mozgatni az addig lomhán kavargó, homogén masszát, és megindult a differenciálódás. Az anyag öntudatlan törekvésében, hogy visszatérjen az istenibe, egyre bonyolultabb formákat fejlesztett ki önmagából. A prokariótákból létrejöttek az eukarióták, megjelentek a medveállatkák és a szivacsok. Sokkal később kialakult a csalán, a Tyrannosaurus rex és a sündisznó. S az anyag az egyik utolsó stádiumában végül öntudatára ébredt.

Jól látszik tehát, hogy ebben a rendszerben az evolúció nem csupán a fizikai, hanem a spirituális szférában is hat, ráadásul célja van. Éppen emiatt Keshub Chunder Sen nem is volt hajlandó elfogadni a természetes szelekció gondolatát, hiszen az semmiféle célt nem feltételez, vakul csapdos ide-oda csupán. Személyében a vallásos ember, a homo religiosus, tiltakozott a felvilágosodás teremtette tudomány alapvető előfeltételezésével szemben, amely csak az okokat kutatja, a teloszt sosem. Mindezt pedig nem az ösztöneitől vezérelve tette, hanem nagyon is öntudatosan, angliai körútja során ugyanis teljesen kiábrándult az európai civilizáció materiális világából. Megfogalmazta, hogy a nyugatnak spirituális megújulásra van szüksége, aminek bölcsője az indiai szubkontinens kell, hogy legyen.

Elképzelése szerint a történelem három nagy korszakra osztható. Első az ember kialakulásának folyamata, s az Ószövetség és a Védák megírása fémjelzi. Ebben az érában a homo sapiens még a benne lévő állatival küzd és egyre magasabb szellemi szintek elérésére törekszik. A második az Istenember, Jézus Krisztus megjelenésének korszaka. Benne tér vissza először az anyag az istenibe, s tűnik el az állat az emberből. Ezzel azonban még nincs vége a történetnek, hiszen az emberiség maradék része szintén a megtisztulásra vár. Kell egy harmadik, záró felvonás, amikor is a Szentlélek, az isteni erő, védikus tanításokkal ápgrédelve mindenkit deifikál. És ebben játszik kulcsszerepet India. Sőt, ne hallgassuk el, maga Keshub Chunder Sen is. (Mindehhez érdekes adalék, hogy az általa létrehozott szervezetnek két vezetője van: az egyik az elnök. Ő Isten. A másik a titkár: ez pedig a szerény alapító.)

Az indiai álmai azonban nem váltak valóra. Halála után egyháza hamar feloszlott. Utólag az ok nyilvánvaló. Az önmagát és függetlenségét kereső szubkontinensen nem örvendtek túlzottan nagy népszerűségnek sem a britek, sem a vallásuk. Az elképzelés mindazonáltal életképesnek bizonyult, és az indiai nacionalisták hamar meg is tisztították a keresztény rárakódástól. A lényeg: Jézus Krisztus kikerül a rendszerből, Indiának, mint a spirituális megújulás bölcsőjének szerepe megmarad. Ez utóbbi gondolat sok indiai öndefiníciójának azóta is kulcsfontosságú része.

Az indiai nacionalizmus, amióta legújabb heppjeként a keresztényektől igyekszik megtisztítani országát, nem igazán kóser az én szememben. Az viszont nagyon tetszik, ahogy Swámi Dayananda, Keshub Chunder Sen és a többiek egy nagyszabású spirituális hagyomány örököseiként, a maguk másmilyen szemével nem hajlandók elfogadni a nyugati tudományt önmagában. Lenyűgözik őket az eredményei és értékelik a módszereit, de valami elemi és ősi tiltakozás tör fel bennük, ha azt valaki az igazság megismerésének és az emberi lét kiteljesítésének egyetlen üdvözítő eszközeként emeli piedesztálra. Merthogy rendben van: itt a causa ott a konzekvencia. Persze érthető, hogy a tudományos vizsgálódás miért csak erre koncentrál, de attól még: hol a cél? És rendben: itt az anyag. Nagyon érdekes. De gyerekek, csak ennyi?