Nagyon nehéz kérdés. Nehéz egyrészt azért, mert keresztény vagyok, és némileg a saját szennyest kell a válasz során kiteregetnem. De csak némileg. A nagy különbség az, hogy a saját szennyesemhez csak nekem van közöm, míg az egyház dolga, épp a keresztény teológia szerint, az egész világ ügye, közösségi kérdés, társadalmi kérdés. Az egyháznak a bibliai üzenet értelmében olyan "mikrotársadalomnak" kellene lennie, amely mintegy előhírnöke a földön Isten országának, vagyis a szeretet és a békesség országának, és annak terjeszkedését munkálja. Nem önmagáért van, hanem a világért, az összes többiekért.
Az egyház - leginkább a történelmi egyházakról tudok beszélni, amit az is indokol, hogy a magyar nem vallásos népesség nagy százaléka számára "az egyház" nagyjából egyenlő a katolikus, vagy legfeljebb a katolikus, református és evangélikus egyházakkal - mai válsága és identitászavara is nagyrészt ebből fakad: hogy létének értelmét (hacsak nem a frázisok szintjén) már nem a "többiek", a "világ" szolgálatában találja meg. Európában a keresztény egyház hosszú évszázadokon keresztül döntő kultúra- és társadalomformáló tényező volt, és mivel ezt a szerepét a szekularizáció folytán fokozatosan elveszítette, mostanság leginkább szerepzavar, illetve az ideges identitáskeresés jellemzi (nem mintha mondjuk a középkorban sokkal jobb lett volna a helyzet, hiszen a hitelvesztés problémája már abban a pillanatban jelentkezett, mihelyt megszűntek a keresztényüldözések, és az egyház szövetségre lépett az államhatalommal). A zavarodottságot jelzi, hogy negatív módon, ellenségkép felállításával, a mi és az ők, a jobb oldaliak és a baloldaliak statikus szembeállításával, és a "kívül lévők" kirekesztésével próbálkozik meghatározni önmagát.
Kelet-Európában és Magyarországon ez az egészségtelen polarizálódás ráadásul politikai jelleget is ölt, ugyanis ebben a régióban a történelmi kereszténység, ismert okokból, évszázadok óta szorosan összefonódott a nemzeti érzéssel, kies honunkban, illetve a magyar kisebbségi területeken még inkább, a magyarság iránti kötődéssel. Mivel a kommunista "internacionálé" negyven éve alatt ennek nemigen lehetett terepe, annál nagyobb erővel nyomul a változások óta a piros-fehér-zöld kereszténység, és fojtja el, torzítja és kompromittálja az autentikus bibliai spiritualitást. Ugyanis akár tetszik, akár nem, a nacionalista kereszténység fából vaskarika: a bibliai hagyomány Istene egyetemes, internacionális Isten, minden népet egyformán szeret, és Krisztusban összebékít. Nagyon sok magyar keresztény, sajnos, ezt csak szájjal hirdeti, de mihelyt konfliktusra kerül a sor, félresöpri a krisztusi értékeket, és gyűlölködve esik neki bárkinek, aki nem az általa képzelt "magyar érdekek" előmozdítója.
Nem az a baj, hogy az egyház politizál, hanem az, hogy kiszámíthatóan politizál.
Az ilyesmit pedig úgy hívják - és ez minden baj kvintesszenciája -: képmutatás. A képmutatás az identitászavar fő következménye, és totális elrugaszkodás a krisztusi eszménytől. Mert ha egy közösség nem találja igazán önmagát, hiába próbál "úgy viselkedni, mintha", ez a hasadtság meg fog mutatkozni minden megnyilvánulásában. A kommunizmus negyven éve ezt csak felfokozta azzal, hogy minden állampolgárt hasadt kettősségbe kényszerített: volt egy privát, saját élete, és egy hivatalos, amit kifelé mutatott. Csakhogy az egyháznak, amelyet ugyanebbe a hasadtságba kényszerítettek, a krisztusi lényege kapott ezzel mély és lassan gyógyuló sebet. Csak úgy tudott fennmaradni, ha funkcionáriusai kollaboráltak a hatalommal, ám ezzel éppen a hit lényegét kompromittálták. Az, amiért úgymond meghozták ezt az "áldozatot" és vállalták a kommunista ügynök szerepét, éppen ez által semmisült meg: s ami maradt, az a képmutatás, a látszat fenntartása. Persze, igencsak sarkítok, hiszen gyötrelmesen bonyolult ez a kérdés (és egyáltalán nem ítélem el, sőt, együtt érzek ezekkel a testvéreimmel): de itt most az egyházakkal kapcsolatos jelenlegi rossz érzés hátterét, okait és tényezőit kell nagyvonalakban felvázolnom. És hát, tetszik, nem tetszik, az úgynevezett "kívülállók" szigorúan ítélnek (és kicsit szánalmas dolog furtonfurt a "keresztényellenességre", bizonyos pártok és erők antiklerikalizmusára hivatkozni): azt látják, hogy az egyház a kommunizmus idején lepaktált a hatalommal, majd a fordulat után nekiállt vagyona visszaszerzésének, és azóta is - sajnos így jön ez le - a hatalom (és a pénz) közelében sündörög.
Nem az a baj, hogy az egyház politizál, hanem az, hogy kiszámíthatóan politizál. Prófétikus szerepet kellene betöltenie, azaz nem mindig csak reagálnia, hanem "tematizálnia" is időnként a közbeszédet, és krisztusi szellemben megítélnie jobb és baloldalt egyaránt. Ha valóban csak "egyik lábával állna a világban", a társadalomban, "a másik lábával az Isten országában", akkor lenne prófétikus rálátása a mai magyar valóságra, de így, hogy mindkét lábával bele van ragadva, hm, mibe is?, nehéz szert tenni a fölülről való, isteni perspektívára. Ennek, valamint a világot feketékre és fehérekre osztó félelemből táplálkozó gondolkodásnak a következménye az, hogy belülről nem lehetséges kritikát gyakorolni, aki ezt teszi (mint pl. most én), nagy esélye van arra, hogy ellenségnek nyilvánítsák. Nem csoda, ha ilyen légkörben a volt kollaboránsok sem fognak előállni és nyilvános bűnvallást tenni, pedig a keresztény hit szerint a megtisztulásnak és megújulásnak a szigorú önkritika, a bűnvallás általában is feltétele, hát még a jelen helyzetben. Egyszerűen nem értem, mit árthat az egyháznak, ha gondolkodó tagjai önkritikus szellemben megnevezik visszásságait. Szánalmas dolog azt gondolni, hogy takargatással, védősáncok felállításával titokban lehet ezeket tartani.
Az egyház nem, vagy nem csak az autoritatív klérussal egyenlő, ahogy ma Magyarországon sokan gondolják.
Persze a 80-as, 90-es években született fiatalok mindezeket talán már nem annyira látják át, csak a következményeit, az egyház "auráját" érzékelik. A "kívülálló" fiatalok szinte kivétel nélkül a képmutatást tartják a legnagyobb problémának, valamint, még ha nem is így fogalmazzák, az egyház szubkulturális jellegét. Természetesen minden markáns közösségnek, kivált ha annak eredetileg az a feladata, hogy különbözősége révén a körülötte élő nagyobb közösséget megújítsa, megváltoztassa, kialakul egy sajátos kultúrája. De nem mindegy, hogy ez ellenkultúra-e, vagyis mint dinamikus alternatíva kihat a nagyobb közösségre és befolyásolja azt, vagy pedig szubkultúra, amely a steril elkülönülést erősítő sajátos külsőségekben, valamint a mindenki más számára üresen csengő kegyes nyelvezetben nyilvánul meg. Már a templompadban izgő-mozgó iskolás gyermekek is érzékelik a hasadtságot, amikor a – lehet, hogy jószándékú és hiteles keresztény életet élő - felnőtt felmegy a szószékre, hogy hozzájuk szóljon, műmosolyt vesz fel, és természetellenes éneklő hanghordozással húsz percen át traktálja őket a dogmatikailag kifogástalan, mégis élettelen keresztény igazságokkal (mert éppen a saját életét, egyéniségét hagyja maga mögött, mikor oda felmegy: vajon miért?).
Ilyen kemény kritika után egyesek talán mégis megkérdőjelezik az egyház iránti elkötelezettségemet. Pedig nincs itt ellentmondás. Gondolkodó felnőtt emberrel szemben az egyik elvárás az ambivalenciatűrés, továbbá a (z elsősorban önmagára alkalmazott) realizmus. Testvéreim elhordozzák gyarlóságaimat és bűneimet, ugyanígy hordozom, vállalom én az ő bűneiket, s mindezt azért, mert Krisztus teste vagyunk, aki mindannyiunk bűnét magára vette. Ez az esendő és olykor unszimpatikus egyház attól is ilyen, amilyen, mert én része vagyok. Keresztény hitemet az egyháztól kaptam, az egyház közösségében tapasztaltam meg a krisztusi szeretetet, márpedig kereszténynek lenni elképesztően izgalmas, az életnek mélységet és értelmet adó kaland: Egy élet munkájával sem tudnám "leróni adósságomat" a hívők közösségének, ahol, többek között, olyan "mai szentekkel" találkozhattam, akik igazán, hitelesen és teljes odaadással élték hitüket. Őket is az egyház formálta, ők is Ábrahám, Izsák, Jákob és Jézus Krisztus Istenét imádták: ugyanazt a csodálatos örökséget kapták és adták tovább. Az egyház nem, vagy nem csak az autoritatív klérussal egyenlő, ahogy ma Magyarországon sokan gondolják. Talán többek között ez élteti azt a romantikus-modernista tévhitet, miszerint az ember mindennek, így a hitnek is, individuálisan, egymaga járhat utána. Ez éppúgy nem igaz, mint ahogy emberré sem serdülhetünk az édesanyánk, családunk és a tágabb emberi közösség nélkül, ahonnét nyelvünket és az emberi kultúra kincseit megkapjuk. És hogy a "miért unszimpatikus" kérdésre ne egyoldalú választ adjak: azért az is benne van a pakliban, amint itt a blogon írta valaki, hogy a hiteles keresztény megnyilvánulásoknak, a csendes, alázatos krisztusi munkálkodásnak a legtöbbször valóban "nincsen hírértéke". Pedig az érem mindkét oldala valóság.
Utolsó kommentek