Hitvitázós honlapokat és blogokat olvasgatva (mindig is ott lappangott bennem a hajlam a mazochizmusra) megfigyeltem, hogy mikor a „vallás-e az ateizmus” kérdés felüti csúnya fejét, a vita rendszerint hamar eljut a
-nem
-de
-nem
-de…
stádiumba. Most teszek egy kísérletet, hogy ennél kicsit összetettebb módon járjam körbe a problémát.
Minden lehet vallás
A vallásszociológia egyik irányzata meglehetősen tágan értelmezi a vallás fogalmát. Azt mondja, hogy
a vallás (1) szimbólumok olyan rendszere, amely (2) erőteljes, meggyőző és hosszú távú érzéseket és motivációkat hoz létre az emberben azáltal, hogy (3) alkot egy felfogást a létezés általános rendjéről, és (4) ezt a felfogást a tényszerűség köntösébe bújtatja, (5) minek folytán az érzések és a motivációk különösen realisztikusnak tűnnek.
(Geertz)
Sok vallásszociológus szerint viszont nem csak az a baj az ilyen és ehhez hasonló definíciókkal, hogy az embernek lassan és ötször kell elolvasnia mire megérti, hanem az is, hogy ez alapján nagyjából bármi lehet vallás a Fradi-drukkerségtől az ateizmuson át a Fidesz támogatásáig. Ez azonban nem hozza zavarba az ilyen definíciók kiötlőit, mivel szerintük az ember igenis alapvetően „vallásos” lény, és ha kivesszük a kezéből a „klasszikus vallásokat”, akkor fabrikál magának vallást valami másból.
Ezekben a definíciókban az a trükk, hogy a vallást nem aszerint definiálják, hogy az micsoda, hanem aszerint, hogy mit csinál az emberrel. Nem a vallás lényegét, inkább funkcióját igyekeznek megragadni. Ilyen módon igazuk is van, sok minden betöltheti és be is tölti azokat a funkciókat, amiket a „klasszikus vallások” (is) betöltenek. A Fradi-drukkerség, ateizmus, Fidesz támogatás ugyanolyan jóleső érzést, motivációt, közösséghez tartozást, élet-értelmet, stb. ad sokaknak, mint a katolicizmus vagy buddhizmus másoknak.
A vallás... az egy olyan izé
De azért itt valami mégse stimmel. Attól, hogy a bélyeggyűjtés ugyanolyan örömet okoz az egyik embernek mint a sorozatgyilkosság a másiknak, a bélyeggyűjtés és a sorozatgyilkosság még két, teljesen más dolog. Ezért aztán, más vallásszociológusok igyekeznek olyan definíciókat kiötleni, amik nem a vallás funkciója, hanem inkább lényege szerint definiálnak. Például azt mondják, hogy a vallás
egy olyan hitrendszer, amelyik az empirikus valóság és egy hozzá kapcsolódó, jelentős szupra-empirikus valóság-szegmens közötti különbségtételt veszi alapul és próbálja szabályozni; magában foglalja az ezzel a különbségtétellel kapcsolatban használt szimbólumokat és nyelvezetet; továbbá azokat a cselekedeteket és intézményeket, melyek az empirikus és szupra-empirikus valóság közti kapcsolat szabályozásával kapcsolatosak.
(Hill)
Ez a definíció (legalábbis első látásra úgy tűnik) egyértelműen kizárja az ateizmust a vallások közül, hiszen az ateizmus elutasítja a szupra-empirikus valóság-szegmens létezését. De ez a definíció sem teljesen problémamentes. Vegyük például azt a problémát, hogy mi a túrót jelent az, hogy „szupra-empirikus”? Az ilyen definíciók kigondolói nyilván azzal a problémával szembesülnek, hogy rengeteg, egymástól nagyon különböző vallást kell begyömöszölniük a definícióba. Az egyik vallás legfontosabb tanítása, hogy hisz az istenekben, a másik szerint nem lényeges, hogy vannak-e istenek. Az egyiknek van hitvallása és egyháza, a másiknak nincs. Nehéz egyszerre megfogalmazni a taoizmus, afrikai törzsi vallások, a Bahai vallás és a Jehova tanúi tanításának a lényegét. Így születnek aztán olyan nehezen értelmezhető fogalmak, mint a „szupra-empirikus” ebben a definícióban. Ráadásul az emberben felvetődik, hogy például a matematika tudományának bizonyos szegmensei nem vesznek-e alapul bizonyos „szupra-empirikus” elemeket?
Úgy tűnik tehát, hogy két út áll előttünk: az egyik, hogy potenciálisan mindent vallásnak kezelünk, de ez sokak szerint nonszensz. A másik, hogy megpróbáljuk a vallást szűkebben értelmezni, megragadni a vallásosság lényegét, de ez lehetetlennek tűnik.
Hagyjatok békén ezzel a hülyeséggel
Van azonban egy harmadik lehetőség is, amivel sok vallásszociológus,antropológus és filozófus szimpatizál: ne definiáljuk, hogy mi a vallás. Szerintük nagyon jól tudunk létezni, beszélgetni így is. Ha Max Weber meg tudta írni utolsó nagyszabású művét, ami többek között a vallásszociológia egyik alapművévé is vált, anélkül, hogy a vallást definiálta volna benne, akkor talán mi is elboldogulunk majd enélkül a definíció nélkül.
Hogyan definiálnánk például azt, hogy „sport”? Mondjon valaki egy olyan definíciót, ami jól megragadja a 70 éves nagypapák esti kocogásának, az alpesi műlesiklásnak, a sakknak és a biliárdnak a lényegét, de egyértelműen kizárja a főzést. Nem könnyű, mégis jól megvagyunk sport-definíció nélkül. Lehetetlen ilyen nagy átfogó definíciót alkotni – érvelnek ezek a tudósok – mivel nincs olyan tényező, ami az összes vallás (sport) lényegéhez tartozik. A vallások, ill. a sportok egy-egy nagy családot alkotnak. Sok vallás között sok hasonlóság van (mint az anya és a lánya, vagy mint a testvérek között), mások között nincs ilyen szoros „genetikai kapcsolat” (mint pl. rendszerint férj és feleség között), mégis tudjuk, hogy ott a helyük a közös családi asztalnál. Olyan belső lényeg, ami a család minden tagjára jellemző lenne és a családon kívüliek közül senkire sem, olyan nincs, így definíciót alkotni egyszerűen lehetetlen, de mégis érezzük (vagy nem), hogy együvé tartoznak.
Meg aztán, mondják ezek a tudósok, nem csak lehetetlen ilyen definíciót alkotni, de veszélyes is. Szerintük, ha egy vallásszociológust a politikusok, vagy egyes egyházak, arra kérnek, hogy definiálja a „vallást”, vagy hogy mondja meg, hogy egy bizonyos csoport vallásos-e, kereken vissza kell utasítani a felkérést, mert szinte minden esetben hatalmi harcok húzódnak meg a háttérben. Egyes csoportok, bizonyos körülmények között, szeretnének hivatalosan „vallási csoport” státuszba kerülni, mert az anyagi előnyöket és/vagy presztízst jelent, más csoportok, vagy ugyanaz a csoport más körülmények között pedig éppen hogy szeretné azt elkerülni, mert nekik akkor az nyújt előnyöket.
Jobban tesszük tehát mi tudósok – mondják ezek a valláskutatók – ha az ilyen elméleti presztízsharcokat kerüljük és inkább a konkrétumokkal foglalkozunk, nevezetesen hogy mik jellemeznek egy adott csoportot, függetlenül attól, hogy a „vallásos”, „fanatikus”, „szabadgondolkodó”, „racionális” vagy valami egyéb címkét ragaszt rájuk a köznyelv vagy saját maguk.
Most akkor vallás-e az ateizmus?
A kérdés megválaszolásához nem jutottam közelebb, de ez a harmadik hozzáállás azért segített nekem. A „vallás” címke elutasításával vagy másokra tukmálásával nyilván presztízst szeretnének nyerni maguknak egyes csoportok, ill. a másik csoport „felsőbbrendű” imidzsét szeretnék lerombolni. De ezek a presztízsharcok rendszerint túl általánosak ahhoz, hogy érdemi kérdésekről szóljanak.
Mint keresztény, a következő üzletet ajánlom kedves ateista embertársaimnak: mondjuk azt, hogy az ateizmus nem vallás, a kereszténység pedig az. Így mindenki boldog. Mivel neked a „vallás” a sötét középkor, dogmákat vakon elfogadó és észérvekkel nem rendelkező babona, ezért örülsz, hogy elismertem, hogy felsőbbrendű vagy; és mivel nekem a „vallás” az összetett és elegáns gondolkozás és érzékeny lelki élet, én is örülök, hogy nyíltan kijelenthettem, hogy felsőbbrendű vagyok és még csak meg sem sértődtél tőle. Mindenki boldog, ez egy win-win szituáció.
Utolsó kommentek