Olyan helyen jártam, hogy arról nagyon nehéz írni, vagy beszélni. Másodszorra futok neki ennek a szövegnek, mert az első verzióban nem találtam el a szavakat. Próbálom kerülni a kenetességet és a pátoszt, ami nagy koncentrációt igénylő feladat. Ugyanis ha gyerekekkel való találkozásról kell nyilatkozni, következetesen elragadtatom magam. Mert a gyerek nagyon különleges minőség.

Elmentem Erdélybe egy Böjte Csaba által fenntartott otthonba. Gyakran lehet róluk hallani, néha a csapból is ők folynak. Kíváncsi voltam, mitől olyan különleges ez a kezdeményezés. Az általam választott gyermekotthonban sokan élnek, talán százan is, három évestől akár húsz évesig. Közel negyven nevet jegyeztem meg, és persze a hozzájuk tartozó vonásokat, kedves vagy szomorú történeteket. És a többiek? Sajnos őket csak arcról, hangról, nézésről, grimaszokról; névről nem. Nem elég mindenre két hét. Nekem, pedig annyi jutott.

Az egyszeri (önkéntes)lány kavargó és bizonytalan gondolatokkal vág neki az útnak. Hova megyek? Kik lesznek ott? Mit fogok csinálni? Elfogadnak majd? Tudok én ott segíteni valamit? Bevallom, a kezdeti attitűdöm - hogy jól odamegyek, és csak adok, és adok, ott segítek, ahol tudok - gyors, de biztos átalakuláson ment át. A gyerekek gyorsan és köntörfalazás nélkül megmondják, hogy mire van, vagy mire nincs szükségük. Gyorsan világossá vált, hogy itt sosem fogy el a munka, gyerek és felnőtt, nevelő és önkéntes egyformán dolgozik. Felvenni a lépést a korrepetálás nehézségeivel (túl sok gyerekre kevés nevelő és önkéntes jut, túl nagy lemaradások), a háztartások adta kifogyhatatlan feladatokkal (soha véget nem érő mosás és teregetés), a konyhai feladatokkal, a közmunkával (ebben mindenki részt vesz) igazi kihívásnak bizonyult. Eddig azt hittem, türelmes mosogató vagyok, de száz ember után több mint két órát mosogatni tudatmódosulásként hatott.

Minden kis családnak megvan a saját jól kialakított rendje, ami nagyon hasonlít a többihez, de persze azért más. Ez nagyban függ a nevelők személyiségétől és preferenciáitól, és a gyerekek is rajta hagyják az ujjlenyomatukat. Az jár szerencsével, aki egy családnál több időt is el tud tölteni, mert így van igazán lehetőség megismerni a gyerekeket, igaz, csak egy kis részüket, de őket legalább alaposan. Én így öregedtem két hét alatt két hónapot, amikor egy hétvégére én lettem 6 gyerek nevelője. Kellő élettapasztalat (saját gyerek) híján összelopkodott tudásomra kellett támaszkodnom a betegeskedő, emiatt indiszponált, nem teljesen szobatiszta háromévesek szakszerű ellátásakor, vagy a kamaszokkal a takarításért, vagy a távirányítóért folytatott harcban. De a sok nevetés, az egymáshoz való ragaszkodásunk, a sok mondat és húzás, amire csak gyerekek képesek, kárpótoltak mindenért.

Az együtt eltöltött idő arra vezetett rá, hogy amiben én nőttem fel, minden valaha volt kritikám ellenére, egy nagy ajándék. Étel, meleg, a megfelelő iskolák, szerető és támogató családi környezet, szép szó, jó szó, féltés, nevelés - ezek olyan tényezők, melyek egy részét az otthonban nevelkedő gyerekek sajnos nem a saját családjuktól kapják meg. Az otthon ezeket a hiányosságokat próbálja pótolni. Szép ruháik vannak másodkézből fél Európából, minden nap esznek meleg ételt, ráadásul finomat. Ugyanakkor, és ez nem elhanyagolható, legtöbbször kizárólag financiális gondok miatt kerülnek be az otthonba, nem azért, mert ne szeretnék őket (otthon tartani) a szülők. Ezt a helyzetet feldolgozni nagyon nehéz, persze mindenki máshogy éli meg. Szerencsére a nevelők, az otthon személyzete minden erejével azon dolgozik, hogy a gyerekek a legkisebb töréssel éljék meg a kemény időszakokat. Vannak, akik pelenkás koruktól nagykorúságukig élnek itt, mások csak rövid ideig maradnak. A szerencsésebb családok helyzete idővel rendeződik, és haza tudják vinni a gyereke(ike)t.

Azt is megtanultam, hogy itt senki sincs egyedül. Mindenkinek száz testvére van. Sokszor az derül ki utoljára, hogy kik között van vérségi kötelék, mert az otthon társadalmában mindenki figyel a másikra, ha fél szemmel is. Szerencsére pont emiatt nehéz elveszni, vagy szeparálódni. Egyrészt nincs is hozzá elég tér, másrészt mindenkinek fontos helye van a nagycsalád vérkeringésében. A gyerekek itt sokkal inkább egyenlők, mint akiket én valaha ismertem. Isten egyformán szeret, mindenki egyforma esélyekkel indul. Nem jellemző a cigányozás, románozás, magyarozás. Ennek itt nincs jelentősége. A hátrányos helyzet, ami közös fedél alá hozza a rászorulókat, az otthonban eséllyé transzformálódik.

Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítelek titeket.

Ez a mondat fogadott transzparensként érkezésemkor az otthon tornácáról lógva, az egész éjszakás, alvást nélkülöző buszút után. Ezt ott megkaptam. Már csak nekem kell valahogy megengednem, hogy az üdülés tovább tarthasson két hétnél, és bárhol elérhessen.