Keresztény irodalom manapság nemigen szokott sikerlisták élére kerülni. Annál érdekesebb kérdés, hogy miért sikerült ez William P. Young A viskó (eredetiben: The Shack) című könyvének? A mű ugyanis a tengerentúlon bestseller lett, és mióta 2009 őszén itthon is megjelent, Stephanie Meyer, Dan Brown és Csernus Imre társaságában ott virít a magyar könyvterjesztők sikerlistáján az első tíz között.

Érdeklődésemet nem kis mértékben felcsigázta, hogy a könyv szélsőséges reakciókat ébreszt, úgy tűnik, nem csak külföldön, hanem itthon is. Az internet „boszorkányvadászok” rikoltozásától visszhangzik (magyarul például itt, angolul itt). Ezért, bevallom, arra számítottam, hogy a könyv biztosan jó lesz. Szomorú tapasztalatom szerint bármi, ami megpiszkálja a megszokott vallásos kliséket, kimozdít bebetonozott álláspontokat, ideges és védekező agressziót vált ki azokból, akik a vallást elsősorban bizonytalanságaik elleplezésére, és/vagy hatalmuk fenntartására, megerősítésére használják. Nagyjából úgy, ahogy Jézus is tisztára kikészítette a farizeusokat.

Várakozásom valamennyire be is jött. Úgy hatott rám a könyv, mint egy üdítő (és azokhoz képest, amit hallani szoktam), újszerű prédikáció. Képes az Isten-kérdést őszintén, az emberi sérültséggel szembenézve, személyes szinten felvetni, mindezt a huszonegyedik századi ember egyre kevésbé racionális, és egyre inkább képi, szimbolikus, mitikus világára ráhangolódva. Viszont az őszinteség kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy ha be kellene sorolnom, valami ilyesmit mondanék: „keresztény ifjúsági regény felnőtteknek”. Kissé didaktikus, nem elég kemény. Túl szép, valahogy úgy, ahogyan C. S. Lewis is mindig egy kicsit túl szép. Gyermeki lelkem azonban még ma is megnyílik Lewis sztorijait olvasván. Megnyílt A Viskó fő üzenete előtt is – pedig ami a stílusát illeti, nem vetekedhet öreg Lewisunkkal. Mindent összevetve, még vájt fülűeknek is ajánlom, hacsak nem reménytelenül sznobok. (A kritikátlanul lelkesedők pedig sürgősen vegyék fel olvasmánylistájukra szenvedéskérdésben Dosztojevszkijt.)

A főszereplő Mack középkori amerikai családapa, aki élete során brutális lelki sérüléseket szerez. A legutolsó és legbrutálisabb (innentől spoilerveszély, ezt a bekezdést esetleg ugorjuk át!) hatéves kislányának elrablása és meggyilkolása. Ekkor randevúra hívja őt egy levélben a magát Papaként aláíró Isten, abba a viskóba, ahol a kislány vérfoltos ruháját megtalálták. Mack a hétvégét a Szentháromság társaságában tölti: az Atya egy termetes néger hölgy, aki állandóan süt-főz, Jézus kistermetű, nagy orrú, nem túl jóképű, de szimpatikus héber kétkezi ács, a Szentlélek pedig egy különösmód vibráló ázsiai lány, aki a Sarayu névre hallgat (szanszkrit nyelven: szél). Hármójuk segítségével Mack szabályos pszichoterápián esik át, amelynek során szabadon rázúdíthatja Papára és a többiekre az őt évek óta fojtogató haragot, majd segítségükkel feldolgozza veszteségeit, lelki sérüléseit, és életében először képes lesz a mély bizalom átélésére. Depressziójából kigyógyulva, az élettel és az Istennel megbékélt emberként tér haza a szokatlan találkozás után.

A rikoltozást pedig azért gondolom szomorúnak, mert a könyv fő üzenete (bármit is gondoljunk teológiai részletkérdésekről, hogy például van-e a Szentháromságban hierarchia vagy nincs, hogy üdvözülhetnek-e másvallásúak avagy sem, és a többi) a klasszikus bibliai keresztény hit kellős közepében volt mindig is! Mindig is benne volt a bibliai vallásban az a különös, paradox dialektika, hogy Istennel úgy találkozhatunk, ha legyőzzük a vallásosság akadályát, félresöpörjük az intézményi közvetítést, a kliséket, a bevett szólamokat, és valóban Vele, Ővele állunk szóba. És ez lehetséges. Lehetséges intim, meghitt kapcsolatot ápolni az Úristennel. Aki annyira szeret, hogy a Fiát adta értünk. Nem biztos, hogy kielégítő választ kapunk az ősi kérdésre, Jób kérdésére, hogy miért kell ártatlanoknak is szenvedni, de az Istennel való találkozás és beszélgetés békességet és gyógyulást hoz. Nem értem, és fáj, hogy rikoltoznak, hiszen erről, ERRŐL szól a könyv, és sok millióan elolvasták. Megkérdezném, vajon az egyház mennyire sikeresen kommunikálja az evangéliumot? Mert William P. Youngnak sikerült. És szerintem nem a teologizáláson keresztül (az egy kicsit sok a könyvben), hanem egy teljesen átlagos huszonegyedik századi férfi történetén keresztül, és azért, mert hittapasztalatokat a mai ember képzeletét megragadva volt képes megjeleníteni.

Nem vitás, hogy erőteljesen pszichologizált kultúrában élünk. A pszichológia, amely vulgarizált formában a szűkebb szakmai körökön túlnőve egyre növekvő mértékben jelen van a közbeszédben, már-már élet- és világértelmezéssé lép elő. A bűn és a megváltás moralizáló és jogi felfogása ma a legtöbb embert meglehetősen hidegen hagyja. Nem úgy viszont egy olyan Isten, aki maga a szuper pszichoterapeuta, a lélek csalhatatlan gyógyítója. És ez nem valami merőben új dolog, a csúnya korszellem követése. A lélek sebzettségéről, szomjúságáról, vágyairól és gyógyulásának módjáról évszázadok óta oly sokat tudó zsidókeresztény hagyomány nélkül aligha jött volna létre modern pszichológia, és a lélek gyógyulásához szükséges életenergia, gyógyítóerő a legateistább pszichoterápia során is titokzatos forrásból származik, hitem szerint az Atya szeretetéből. A vallás mégis (a hívő kereszténység is gyakran) szigorúnál is szigorúbb Felettes Énné, elvárások rendszerévé torzítja Őt. William P. Young elvégezte azt, amire elhivatott: kiásta nekünk a szerető Atyát vallásosságunk romjai alól.