A berlini Humboldt Egyetem az idei akadémiai évben ünnepelte fennállásának kétszázadik évfordulóját. A jubileum alkalmából tucatnyi megemlékezésre került sor – az egyetem büszke lehet a múltjára, számos Nobel-díjas, politikus, tudós tartozik egykori diákjai közé. A nagy örömködésben azonban történetének vállalhatatlan mozzanata is megvilágításba került. 

És mi más lenne ez, mint a náci múlt. Van-e egyáltalán valami Németországban, aminek nincs köze a hitlerájhoz? Az egyetem az 1933-as Bebel-téri könyvégetéssel, nyíltan antiszemita professzorokkal és hallgatókkal egyben a fasizmus tudományos központja is volt. Zsidó származású oktatókat és diákokat már a 30-as évek közepétől kizártak az egyetemről. Közülük sokan haláltáborokban pusztultak el. 

Egy csoport nemzetközi ösztöndíjas a jubileum alkalmából hozzáfogott egy kutatáshoz. Olyan egykori diákok életrajzát kutatták, akik az – akkoriban még Friedrich-Wilhelms Universitätnek nevezett – egyetem kirekesztő politikájának áldozatai lettek.  A cél úgynevezett Stolperstein-ok elhelyezése volt. 

A Stolperstein (szó szerint: botló-kő) a köllni Günter Demnig projektje a kilencvenes évektől. A művész az aszfaltba macskakő nagyságú bronzköveket helyez el, amelyen a fasizmus egyes áldozatainak (legyen akár politikai, szexuális vagy származási hovatartozása miatt üldözött) nevét, születési és halál dátumát, deportálásának idejét és a halál helyét vési. 

Ezáltal az emlékezésnek egy egészen sajátos módja teremtődik: nem egy csoportra irányul a megemlékezés, hanem egyes individuumokra, akiknek az élettörténete akár az enyém is lehetne. A hétköznapi utakat róva ezeken a botló (botlasztó) köveken áthaladva két személy találkozására kerül sor. Az egyik az egykori, akinek az élete két dátum közé zárva a semmibe foszlott, mint áldozat. A másik én vagyok, a ma élő, aki a kőre pillanatva nem a történelemmel, hanem egy másik ember sorsával találkozom. 

Ezen a ponton megszűnnek az olyan sztereotípiák, amik által egész (nép)csoportokat lehet skatulyába zárni és az élethez való jogát fölszámolni. A botlás pillanatában két ember áll egymással szemközt – és a velem szemben álló lehet nem szimpatikus, vagy éppen idegesítő ember, de kategóriákkal semmiképpen sem leírható. 

2010 július 3-án 20 Stolperstein került a Humboldt egyetem főépülete előtt, az Unter den Linden macskaköves járdájába. Az ünnepségen derült csak ki, amikor a művész hozzálátott a munkájához, hogy az Unter den Linden macskaköve alatt, Berlin összes többi macskakövétől eltérően, nem homok, hanem beton van. Ezt a betont előbb kemény munkával föl kell törni, így aztán a hivatalos napon a 20-ból csak egy kő került az aszfaltba. A nem várt mozzanat szimbóluma volt annak, amit (meg)emlékezésnek nevezünk -  egyáltalán nem olyan könnyű történelmi tényeket a fejből a szívbe helyezni. (Sokszor még a fejbe sem…)

Az egyetem dékánja, Christoph Johannes Markschies, arról beszélt, hogy mennyire fontos, az egyetem ne csak csábító legyen, hanem irritáló is. A főbejárat előtt lévő kövek irritálják a belépőt, kényszerítsék arra, hogy lehorgassza a fejét és azokra gondoljon, akik felszámolását a fényességes tudomány is teljes mellszélességgel támogatta. Marschies kihangsúlyozta: amikor az egyetem kiválóságairól van szó, mindenki büszkén előre áll a Humboldt képviseletében. Amikor viszont a náci bűnökről esik szó, senki sem akarja vállalni a felelősséget. Ezért aztán a Stolperstein-ok elhelyezésével az emlékezés egy üres pontja telítődik meg.

Mi, a porjektcsoport 6 fője, alig hittük, hogy valami végére értünk. 10 hónapig, 2009 szeptemberétől kutattuk ennek a 20 egykori diáknak az életrajzát. Koncentrációs táborok levéltárait jártuk be Európaszerte, túlélő hozzátartozókat, leszármazottakat, ismerősöket kerestünk és interjúvoltunk – folyamatosan, nap mint nap a halálba vezető út sokféleségével konfrontálódtunk. Az egyes emberek történetét megismerve lassan kibontakozott az arcuk is (főleg azoké, akikről fényképet is sikerült találnunk) és a személyes életutak még megterhelőbbé tették azt, amit általánosságban egyetlen szóval elintézünk: „népírtás”. 

Ott van például az ápolónő, aki Németország egyik egyetemén sem fejezhette be orvosi tanulmányát és a deportálása napján műszereit a derekára kötötte, hogy hátha még használni tudja őket gyógyításra. És a jogász, aki két éves gyermekével és feleségével a St. Louis hajón Kuba felé menekült – de sem ott, sem Amerikában nem engedték a hajót kikötni. Így visszakerültek Európába, ahol a hajó utasai (valamennyi Németországból menekülő ember) Anglia, Belgium, Franciaország és Hollandia között megosztva menekülttáborokba kerültek. Ott élt a család a következő években, amíg a németek Hollandiát elfoglalták és mindhármójukat Westerborkon, Theresienstadton keresztül Auschwitzba deportálták és megyilkolták. A kisfiú, egy hétéves, aki életének több mint felét drótkerítés mögött töltötte. És a tanító, aki zsidó fiatalokat a kivándorlásra készített föl, de ő maga nem ment, amíg mehetett volna, mondván: még nem beszél elég jól ivritül. Mintha sejtette volna, hogy mi vár rá: az egyik tizenévesre egy fotóalbumot bízott, hogy amennyiben vele valami történne, keresse meg a fiát, ha 13 éves lesz, és adja oda neki az albumot, hogy tudja, kik voltak a szülei. 

A fiú, ismert fotóművész Németországban, ott volt a kövek elhelyezésekor. 13 évesen megkapta az albumot, innen tud valamit az édesapjáról. 

És számtalan egyéb történet. És számtalan üres hely más esetben: egy élet, amelynek semmiféle nyoma sem maradt egy deportációs listán szereplő néven kívül. 

A kutatás során már nem kérdezed, milyen vallású, származású volt az, akinek a története után jársz, szaladsz. Nem érdekes már. Egy embert látsz, aki ambíciókkal és tervekkel vágott neki az életnek, amely aztán nem tudott kibomlani. 

Meggyőződésem, hogy ezekről az egyes emberi sorsokról kellene beszélni mindenféle elméleti vita helyett, hogy minden tagadó és gyűlölködő megértse: nincsenek kategóriák. Sorsok vannak, amik kettétörtek – amiken ma én botlok meg, ha a lábam elé nézek. És arra gondolok: az én nevem is szerepelhetne azon a kövön.

(A kutatócsoport egy német alapítvány, Erinnerung, Verantwortun und Zukunft ösztöndíjasaiból állt. A projekt német nyelvű honlapja az egyetem szerveréről érhető el ezen a linken.)