Tök jó, szerintem, hogy a honi webes újságírásban meg aztán a blogoszférában irányadóvá vált ez az új stílus. Mármint ez a jórészt igényesen, meg szellemesen, néha bravúrosan művelt, okosan bulváros (népiesen: "indexes") hangütés. 

Az elmúlt években végbement stílusforradalom arra emlékeztet, amikor gimnázium harmadikban új irodalomtanárt kaptunk, és az osztályátlag hirtelen négyötödről kétharmadra romlott. A tanárúr tűzzel-vassal irtotta a túl korán adagolt Botond mondákból meg romantikus költők levelezéseiből a szófűzésünkbe szivárgó népies és tudálékos fordulatokat. Az inkvizició végére azonban megtanultuk, nincs olyan, hogy "Petőfi költői mivolta igencsak kedvére volt a múzsa Szendrey Júliának".

Szily, az egykori Magyar Narancs szerepét méltatva mondta ezt, és szerintem fején találja a szöget: "Előttük ezer éven át csak bikkfanyelvű közlemények és retusált hazugságok léteztek, szó szerint idézni pornográfnak számított volna."

Az mindenképpen kafa ebben az egészben, hogy manapság sokkal őszintébb és egyértelműbb a kommunikáció. Nincs az unalmas kertelés, méricskélés, hímezés-hámozás, hanem rendesen az arcunkba van mondva, pontosan úgy, ahogyan azt szánták, a mondanivaló. És mi is mondhatjuk rendesen, a másik arcába. Az új alapvetés szerint egymás közt vagyunk, a holló fog mindig frakkban meg lakkcipőben hajlongani, tetszik-tudni-bátyámozni..

Suhogósban kell nagyokat fingani?

Mondom, mindez szerintem szuperjó. Csak aztán most azon kezdtem el vacillálni, hogy nem az van-e, hogy időközben átlendültünk a ló túloldalára, és most meg azon a jogcímen, hogy végre megszabadultunk a frakktól meg lakkcipőtől, mindenkinek feltétlenül suhogósban és makkos cipőben kell flangálni, időnként jónagyokat fingani? Nem veszélyes-e túlságosan lebontani az ún. civilizált közbeszédet védő gátfalakat a hárommillió kocsis országában? Nem borít-e be idővel mindent a piszkosul őszinte és lényegretörő szóeregetések fojtogató bűze?.

Egyébként persze nem szimpla hungarikumról van itt szó, a nagyközönség előtti trágárkodásnak már többévtizedes hagyományai vannak odakint, nyugaton is. De ennek ellenére – és itt lehet, hogy megcsal a valóságérzékelésem – a dolog magyar megvalósulásában mintha mégiscsak lenne valami sajátosan nyugtalanító..

Arra a honi közhangulatban bújkáló, nehezen kitapintható erőre gondolok, ami olykor elfojtott, tehetetlen dühként, máskor meg sötét cinizmusként jelentkezik. És amelynek egyébként leghatékonyabb kieresztő szelepe a blogoszféra. Magyar sajátosságnak tartom azt is, hogy az Index a fősodorban tudott maradni, sőt, a címlap-trágárkodás mértékével egyenes arányban gyarapította olvasótáborát. Ezzel egyébként példát mutatva a teljes honi online véleményformálásnak. Olyannyira, hogy magára valamit adó portál kötelességének érzi, hogy egyszer-egyszer emberesen felcsattanjon. Véletlenszerű példa, minapi Hírszerző vezércikk:

A kétfarkú és a többi farok.

Egei Antal - Horváth Zsolt (Hírszerző)

Aki oda akar baszni kormánynak és ellenzéknek, az jól teszi, ha a Kutyapártra szavaz. És odabaszni nemcsak dicsőség, de kötelesség is. Magyarország veszélyes helyzetben van, de rossz hírünk van: még mindig van mit veszteni. Mucsa és félelem, vagy kétfarkú többség. Nincs harmadik út...

Nyelvészetileg ezért káromkodunk, szitkozódunk

A közhangulat ugye az, hogy ezzel az égvilágon semmi baj nincs, az új stíl csupán a magyar élőbeszéd hívebb tükrözése. Közelítjük az írott és beszélt nyelvet. De valóban ok nélkül, sőt, szemforgatásból mellőztük-e eleddig a trágárságot az írott nyelvből? Meg egyáltalán: mit nevezünk trágárságnak?.

A témával a menő nyelvész, Steven Pinker is behatóan foglalkozott. Több előadása fenn van a youtube-on, jegyzetek is letölthetők. Előadásának egyik sarokpontja, hogy a szitkozódás, trágárság, illetve káromkodásban használt úgynevezett tabuszavak konnotációit és jelentését az agynak egy elkülönített részében tároljuk. Ez az úgynevezett mandulamag, vagy más néven amygdala terület. Egy tabuszó hallatára ez a terület működésbe lép, és heves érzelmeket stimulál. Vagyis amikor egy tabuszóval lepjük meg hallgatóságunkat, önkéntelen érzelmi reakciót váltunk ki belőlük. Ellentétben azzal, amikor egy egyszerű, hétköznapi, nem tabu szót ejtünk ki a szánkon, és az amygdala ennek megfelelően nem is aktiválódik.

Pinker azt is állítja, hogy ezek a tabuszavak kulturától függetlenül 5 különböző dologra utalhatnak:

• a természetfelettire, 
• emberi végtermékre, 
• betegségekre, 
• szexualitásra, vagy 
• elutasított embercsoportokra.

Ha most megállunk egy pillanatra, könnyen találunk magyar példát mindegyikre. Mondjuk ebben a magyar mondatban: A k***a i****t annak a c***ny képű sz*rházinak, hogy a r*sseb egye meg! (Ugye, bármennyire is próbáljuk semleges, akadémiai alapállással kiolvasni, nem megy! Az amygdalánk bekavar.) Vannak persze elhomályosult jelentésű, ám eredeti jelentésük szerint a fentiekbe illeszkedő káromkodások – például a "francba", ami eredetileg a francia kórra, vagyis a szifiliszre utalt. És vannak a fentieket kiváltó, eufemisztikus, választékosabb káromkodások. Franciaországban például a tehén ('vache') szó tölti be ezt a szerepet.

Pinker szerint a Földön mindenütt, Buenos Airestől Tokióig, öt különböző okból szoktunk trágárkodni. Ezek a következők:

1) Diszfémia: Azért, hogy nyomatékot adjunk a mondanivalónknak, szándékosan kerülve az eufemisztikus megfogalmazást, pl. "Tehát amíg én a gyerekekre vigyáztam, te a titkárnőt b*sztad!"

2) Fenyegetés: Azért, hogy megfélemlítsünk, vagy megalázzunk valakit...

- és ennek érdekében bélsalakhoz vagy valamilyen alantas emberi szervhez hasonlítom beszélgetőpartneremet, pl. "Te sz*rházi";.

- azt tanácsolom neki, hogy valamiféle alantas tevékenységbe kezdjen, pl. "K*pd be!";.

- azzal vádolom, hogy olyan ember, aki rendszeresen valamely alantas, főként szexuális tevékenységben vesz részt, pl. "Rohadt k*rva!";.