"Minden vérbeli irodalom vallásos, ahogy minden igaz tudomány is. Nem tételesen, hanem lényege szerint, hiszen nem szép elvet akar bebizonyítani, hanem hűséggel bemutatni a teremtett világot" - nyilatkozta nemrég Lackfi János egy másik fórumon. A művészvilág és az egyházak mégis mintha nem is állhatnának távolabb egymástól.

A témáról Dr. Szigeti Jenő egyetemi tanárt kérdeztük, aki „Mitől érték a kultúra?” címmel tart előadást a Háló Közösségi Központban 2010. december 16-án.

Szitakötő: - Van-e ma jelentős értékteremtő szerepe a kultúrában a kereszténységnek?

Szigeti Jenő: - A választ a fogalom meghatározásával kell kezdenem. Mi a kultúra? Több mint a műalkotások összege. Egy négyágú adaptációs rendszer, amiben az ember műveli és őrizi a teremtettséget. Valamilyen módon befogadja a materiális világot és alakítja azt. Másrészt társakra talál, akik alakítják őt, és akiknek hatására ő is alakul. Ezért az ember nemcsak materiális, hanem szociális lény is. Ez viszont csak úgy lehet, ha rájövünk arra, hogy minden ember mentálisan más, mindenkitől eltérő egyén és nem szabványos darabja a valóságnak. Ez a három feltételez egy negyedik tájékozódási irányt: valakinek, valaminek kell lenni a materiális, a szociális és a mentális kapcsolatainkon túl. Kell lenni Valakinek, aki „a lét mélye”, akiben spirituális harmóniává szelídül a materiális, a szociális és mentális valóság. Őt nevezzük Istennek. A kultúra ennek a négy adaptációs rendszernek az összessége, és minden műalkotás ezeken keresztül érthető meg.

A kereszténység az európai kultúra anyanyelve. Nem ideológia, vagy filozófia, hanem egy jellegzetes kulturális értékrendszer, emberlátási mód, amit ha letagadunk, akkor az anyanyelvünket veszítjük el. Ezért a materialista, vagy az egyházak tanításait megtagadó ember is „vallásos” és „hitét” (vagy hiedelmeit) a kereszténység értékrendszerén belül méri. Létrehoz materialista, spiritualista, nacionalista értékeket kereső hamis vallásokat. Az elmúlt két évszázadból sok ilyen kulturális zsákutcát, „pszeudovallást” ismerünk (pl. kommunizmus, nácizmus, nacionalista vallásszerű hamis hitek stb.). Ezek is a kereszténységből kölcsönzött kulturális elemekből akartak felépíteni egy „szép, új világot”.

Szk: - Vajon mi az, ami eltávolítja az egyházaktól a mainstream művészeti alkotásokat? Az ábrázoláshoz alkalmazott eszközök, vagy az alkotók személye, életvitele?

SzJ: - A keresztény egyház a krisztuskövetők által létrehozott, a történelmi változásoknak kitett felépítmény. Ma nem a kereszténység van válságban, legfeljebb csak mi, keresztények, illetve az egyház. A robbanásszerűn változó világ betört műemlék-templomaink falai közé, és ezer meg ezer új kérdést fogalmaz meg, amire választ várnak az emberek. Az egyház nem a szervezet, hanem Krisztus teste, vagyis nem az organizáció, hanem az organizmus. Az organizáció megkopik, elavul, hitelét veszti. Ezért ma a kereszténység új válaszokat keres arra, hogy mi jelent a 21. században Krisztust követni. Ez egyrészt egy intellektuális fáradozás, hogy a régi ige mai mondanivalóját újrafogalmazzuk, és új spiritualitást eredményez. Ha az organizáció képes megújulni, akkor az egyház szervezetileg is megújul, és hozzájárul a kultúra újjászületéséhez.

A művészeti alkotások is választ keresnek a gyorsan változó korunk kérdéseire. Mivel az egyházi organizációk természetüknél fogva nehezen mozduló, konzervatív szervezetek, nehezen találják meg egymás kezét. Ezért a művészek között sok vallástalan, istenes ember van. Nem a hit hiányzik, hanem egymás hitbeli felfedezése, az igazi párbeszéd, ami nem egymás melletti beszédet, hanem egymás megértésére való törekvést jelent.

Szk: - És mi az, ami a művészeket eltávolítja az egyháztól? Valóban szükséges-e olyan mértékű élettapasztalat az alkotáshoz (vagy olyan mértékű személyes tapasztalat a bűnben), amely már nem egyeztethető össze a keresztény élet kereteivel?

SzJ: - Itt is először a kérdés mögött meghúzódó fogalmat kell megvizsgálni. Mi a bűn? Nem egy elkövetett helytelen cselekedet, hanem egy állapot. Az ember, világ, társadalom és önmagam közötti harmónia, vagyis a teljes értelemben vett kultúra tagadása. A harmóniát a Biblia szeretetnek, agapénak mondja. Az egyházak hivatalosai sokszor abban a tévhitben vannak, hogy a bűntudat, a rossznak kikiáltott dolgok ostorozása benntartja a híveket a templomok falai között. A művész új utakat keres, ha úgy tetszik, lázad. Ezek lehetnek tévutak is, de meg lehet találni bennük a jóra törekvő, újra harmóniát teremtő megoldások csíráit. A művészeket a legtöbbször a meg nem értés távolítja el az egyháztól. Nehéz megérteni, hogy a 20. század első felében miért tartották Ady Endre vagy József Attila verseit „istentelennek”. Ha az egyház nem veszi észre, hogy az evangélium hirdetése nem a régen felismertek állandó ismételgetését jelenti, hanem a mai ember mai kérdésére a válaszkeresést a Krisztustól ránk hagyott evangéliumból, akkor azokat űzi el, akik a legtöbbet tehetnének a megújulásért.

Az egyház nem fegyelmi, hanem kegyelmi szervezet. Nem az a dolga, hogy törvényeket gyártson és alkalmazzon híveire, hanem az, hogy a szeretet ma is beszélt anyanyelvére tanítsa az embereket. Az érvényes és értékes művészeti alkotásokhoz nem bűnre, hanem a harmónia újra megtalálására van szükség.

Szk: - Lát-e valamilyen előrelépést/törekvést a mai egyházi közösségekben, hogy az ott létrejövő alkotások valódi művészeti értéket is képviseljenek? Milyen szerepe lehet ebben az egyházi oktatási intézményeknek?

SzJ: - A kereszténység születése óta válságban van. Már Jézus is azt tanította, hogy „lehetetlen dolog, hogy botránkozások ne legyenek tiköztetek” (Lk 17,1). Ez optimizmusra sarkall. Az előrelépést abban látom, hogy egyre többet beszélünk ezekről a kérdésekről, és egyre több olyan keresztény csoport, közösség van, amelyikben a kultúra alapvető kéréseiről vitatkoznak, véleményt formálnak. A mai társadalomban a művészet is vert helyzetben van. Az esztétikai, eszmei értékek helyett a divat, a trendek diktálnak, mert a pénzalapú társadalomban ez lesz értékelhető. Aczél György „halhatatlan” mondása szerint bizony árucikk lett a kultúra. A kereszténységnek ma az az esélye, hogy megkeresi azokat az embereket, akik az elveszített harmóniát keresik, és hisznek abban az emberben, akit Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett.

A keresztény oktatási intézményekben elsősorban a kultúra harmóniáját értő és szerető embereket kell nevelni. Nem elég a vallást tanítani, az emberség értékét, értelmét kell a diákoknak megmutatni. A kereszténység akkor élt hivatásának megfelelően, ha válasz tudott lenni a mai emberek mai kérdéseire. Ha csupán tradícióőrző szervezetként értelmezi magát, szükségszerűen halódni kezd. Jézus csak úgy válhat valósággá az életünkben, ha megtaláljuk Őt a mindennapjainkban is.

Dr. Szigeti Jenő 1936-ban született Budapesten. 1957 februárja óta a H. N. Adventista Egyház alkalmazottja. 1961-ben lelkészi oklevelet kapott az Adventista Teológiai Szemináriumban (BA), 1964-ben az Evangélikus Teológiai Egyetemen egyetemi végzettséget (MA) szerzett. 1978-ban a Debreceni Református Teológiai Egyetemen teológiai doktor (PhD) lett egyháztörténetből. 1988 óta a történelem/néprajz tudomány kandidátusa. 1998-ban az ELTE-n habilitált, majd az államfő egyetemi tanárrá nevezte ki a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karára. Jelenleg a Miskolci Egyetem emeritus professzora, az Adventista Teológiai Főiskola tiszteletbeli tanára, az ELTE címzetes egyetemi tanára. 45 éve házas, két gyermeke és 10 unokája van. Számos cikk, 60-nál több könyv és több mint 500 tanulmány szerzője.