Ha azt mondják még három hónappal ezelőtt, hogy Anders Behring Breiviket kiengedik és boldogan élhet, gondolom, mindenkinek a hátán felállt volna a szőr. Mégis, a legfrissebb közvéleménykutatások alapján, a norvégok 74%-a szerint helyesen döntött a Királyi Bíróság, mikor szabadon engedte a 76 halálos áldozattal járó tragédia központi szereplőjét. Senki sem hitte volna. Az élet néha durván "becsavarodik". Ma azonban egy fejkötésen kívül semmi sem árulkodik arról, hogy ez az ember más lenne, mint az az ember, ha ugyan megilleti az emberi jelző azt a három hónappal ezelőtti valamit.

Először mindenkinek úgy tűnt, hogy az ügyvéd csak időt húz, mikor közölte, hogy védence nem érzi jól magát, és széleskörű orvosi kivizsgálást javasol. Aztán két nap múlva az oslói büntetésvégrehajtási hivatal egy rövid jelentésben valóban elismerte, hogy Breiviknek 3 nappal korábban rohama volt. A norvég közszolgálati tévé természetesen egy pióca szívósságával tapadt az ügyre. Aznap este a meghívott kriminálpszichológus rengeteg alternatívát adott, kezdve azzal, hogy a vallatási módszerek esetleg felboríthatták az elektrolit-egyensúlyt, odáig menve, hogy egy esetleges konverziós reakcióról lévén szó, igazából az események végső soron még magát a tömeggyilkost is megviselték. Azonban mégis a legvalószínűbbnek a szándékos szimulációt tartotta. Breivik soha nem volt népszerű Norvégiában, de ez az „aljas szimulálgatás” kiengedte az utolsó féket ami még visszatartotta a fiatalokat attól, hogy tettlegesen is kifejezzék nemzetük felett érzett szégyenükből táplálkozó indulataikat. Spontán kezdtek csoportokba szerveződni a 15-20 év körüli oslói fiatalok, már amennyire a Facebook idején lehet spontaneitásról beszélni. Egyfajta hippi lincshangulat alakult ki, amiben érdekesen keveredett a woodstocki könnyedség a szélsőjobbos elszántság minden elemével. Mire a rendőrség észbekapott, már Molotov-koktélokkal felfegyverzett ezrek vonultak a börtön elé, a "rém" kiengedését követelve. A tömeg vért akart.

Amit a tömeg azonban nem tudott, hogy Breivik ekkor már nem a börtönben volt, hanem egy 3 Teslás MRI-ben feküdt. Még megbilincselni se lehetett, mert bármennyire fejlett is Norvégia, még nem rendszeresítettek nem magnetizálható bilincseket ilyen esetekre. Közben a börtön előtt elfajultak az események: könnygáz, gumibot, meg minden, ami ilyenkor szokott lenni. Másnap az egész világ hüledezett: míg a békés polgárokat verte a rendőrség, addig a tömeggyilkos egy MRI-ben feküdt. "Mégis kinek az oldalán álltok?" - tette fel a legjelentősebb norvég lap a kérdést a másnapi számában.

A bomba aztán délután robbant. Dr Krinkonsten, az oslói Neurológia Klinika professzora, a magatartás-neurológia nemzetközileg elismert szaktekintélye, tartott egy sajtótájékoztatót. Egyszerű három mondatban összefoglalta, mit találtak, de hogy ne hagyjon kétséget afelől, hogy mi a jelentősége ennek a három mondatnak, utána még egy órán át beszélt. A teremben 60 perc döbbent csend volt. A professzor a legteljesebb magátólértetődöttséggel tárgyalta a részleteket. Képeket vetített, megmutatta a tumort a bal oldali frontális lebeny felett ― akkora lehetett, mint egy nagyobb alma ―, és teljesen tipikus, hogy mindenfajta tünet nélkül, egy epilepsziás rohammal jelentkezik először. Illetve mégse, mert a leggyakoribb, hogy a személyiség már jóval korábban megváltozik. Hosszasan beszélt egy bizonyos Phineas Gage nevű emberről, akinek egy síncölöp ment át a homloklebenyén az 1800-as években (ugyanott, ahol Breiviknek a tumor van; szerk. megj.), ami gyökeresen megváltoztatta egyéniségét. Nem volt már önmaga attól kezdve. Aztán már-már túlzottan is érzelemmentesen ecsetelte, hogy bizonyos kognitív funkciók hiánya miként teszi az ilyen ember agyát ideális tömeggyilkossá. Dezinhibíció ― mondta. Nincs mi gátolja az állatot ― zárta le. A professzor ugyanolyan kurtán fejezte be a mondanivalóját, mint ahogy elkezdte, így eltelt legalább három másodperc, míg a hirtelen ocsúdott újságírók egyáltalán kérdezni tudtak volna valamit. A legjobb kérdése a fiatal BBC tudósítónőnek volt, aki arról kezdte faggatni a professzort, hogy mennyi ideje lehet ott a tumor. A professzor nem tudott pontos választ adni, de valószínűsítette, hogy nem régebben, mint maximum pár év."Nos ha ez így van, akkor hogy lehet, hogy Breivik már jóval korábban, egy évtizede is iszlámgyűlölő volt?" ― szegezte a professzornak a kérdést az újságíró."Én se szeretek sok mindent, de mégse lőnék le senkit, teszem hozzá, ép aggyal." ―mondta a professzor. "Ha a frontális lebeny elvész, mindenkiből kijön, hogy mi is igazából."

A sajtótájékoztató még sokáig tartott, bemutatták az idegsebészeti csapatot, akik majd a rákövetkező napon megoperálták a beteget. Az idegsebészek elmondták, hogy a daganat egy jóindulatú meningeoma, amit ha eltávolítanak, akkor megszűnhet a nyomás az agyon és talán visszakaphatjuk a régi Breiviket.

Ekkor még csak a tehetségesebb újságíróknak esett le, hogy ez mit jelent. A bulvárlapok megelégedtek azzal, hogy képeket hoztak le a tömeggyilkos agyáról, meg olyan címeket kreáltak, hogy "A gyilkos daganat". Azonban jobb helyeken már olvasni lehetett azzal kapcsolatos véleményt, hogy ez az egész teljesen új helyzetbe hozza a vádlottat. Norvégia persze hideg szkepticizmussal nézte, hogy pár agytudós mit mond, bár valahol mélyen bennük is megindulhatott valami. Viszont sokan még mindig úgy gondolták, hogy Breivik büntetést érdemel, mert elvégre ha Dr Krinkonstennek igaza van, akkor nem a daganat volt gyilkos, hiszen a daganat, feloldva a frontális lebeny gátlását, (dezinhibíció) csupán felszínre hozta azt, ami ebben az emberben mindig is megvolt mélyen, csak míg jól működött a frontális lebenye, el tudta nyomni azt. A tömeghangulatban az áttörést talán az adta, mikor Breivik apja zokogni kezdett a nemzeti televízió élő adásában. Az apa, akivel addig is mindenki rokonszenvezett, az apa, aki még csak pár héttel a műtétet megelőzően is úgy beszélt a fiáról, hogy ő lenne az első, aki megölné, aki mindenestül megtagadta azt a valakit, akit igazából szülőnek kell lenni ahhoz, hogy megértsük, mit jelenthet megtagadni. Nos, ez az apa úgy sírt, mint egy gyerek, elakadó lélegzettel, rázkódva zokogott: "Tudtam, hogy kell lennie valamilyen magyarázatnak! Már másnap berohantam a kórházba, átkaroltam, kezembe vettem. Mikor magához tért, együtt sírtunk. Bánta, hát hogyne bánta volna!" Sok norvég azon vette észre magát, hogy együtt sír az apával. Innen majdnem hogy egyenes út volt a felmentésig. A norvég televízió egyenesben közvetítette, hogy a szabadulása után Breivik az Utoya-szigeti emlékműhöz megy és elmondja azt a verset, amit még lábadozása alatt a kórházban írt. Az emlékműre később rávésték a vers refrénjét: "Mélységes sötétség, melyet elrejt a homlok".

Lapzártánk után kaptuk a hírt, hogy Breivik az apja házában öngyilkosságot követett el. A kiérkező mentők csak a halál beálltát tudták megállapítani.