El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2012.02.28. 09:00 Amondo

Sérül-e a vallásszabadság Magyarországon?

Szerte Európában megkülönböztetik az államok az egyházakat. Több országban ráadásul államegyház van, mindez mégsincs a vallásszabadság kárára.” Hangzik a Mandiner egy cikkének első két mondata (a cikk egyébként a szerkesztett változata egy a Magyar Kurír katolikus hírportálon megjelent írásnak). A Mandiner cikk folytatása precíz és részletekbe menő, viszont ez az első kijelentése talán egy picit túl sommásra sikeredett. A szöveg mindenképpen elbírt volna egy „szerintem”-et.

De igen, a vallásszabadság kárára megy!

Merthogy vannak, akik szerint a vallásszabadság kárára megy, ha az állam megkülönbözteti az egyházakat. Itt van például az Association of Religion Data Archives (ARDA), egy vallásszociológusok által nagy becsben tartott valláskutatással foglalkozó projekt honlapja, amely többek között az alapján határozza meg egy ország vallásszabadságát, hogy az mennyire részesít előnyben bizonyos vallási csoportokat. Minél több pénzt oszt szét az állam az egyházak között és minél jelentősebbek a kiváltságok, annál kisebb a vallásszabadság. Magyarország már eddig sem szerepelt valami fényesen ebből a szempontból, egy tízes skálán 5.6 pontot sikerült begyűjtenünk (minél nagyobb a vallási megkülönböztetés, annál nagyobb a pontszám) — és ez még csak a korábbi vallástörvényünket pontozza. Az ember bele sem mer gondolni, hogy milyen magas pontszámot kapunk majd, ha bejönnek az új adatok a jelenlegi szabályozásról, ami sok vallási csoporttól megvonta az egyházi státuszt.
 
Az ARDA a vallásszabadságra vonatkozó adatait az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma által évente elkészített jelentésből nyeri, mely országokra lebontva elemzi a vallásügyi helyzetet. Ezek a vallásügyi országjelentések kiválóan alkalmasak kvantitatív elemzésekre, ugyanis nemcsak tényszerűek és részletesek, de formájuk is szigorúan sztandardizált. Nem csoda, hogy más neves szociológusok is, például Pippa Norris (Harvard Egyetem) és Ronald F. Inglehart (Michigan Egyetem) az Amerikai Külügyminisztérium anyagából veszik az adataikat, amikor a vallásszabadságot elemzik. A Norris-Inglehart féle Vallásszabadság Index húsz szempontot vesz figyelembe egy ország vallásszabadságának megállapításánál. Ezek között a szempontok között olyanok is szerepelnek, mint „Előnyben részesít-e az állam egy vallást?” vagy „Támogat-e anyagilag az állam egy vagy több vallást?” vagy „Ad-e adókedvezményt az állam egy vagy több vallásnak?” A félreértések elkerülése végett: az „igen” válasz ezekre a kérdésekre, legalábbis Norris és Inglehart szerint, a kisebb vallásszabadság irányába mutat. Megintcsak megállapíthatjuk, hogy bár Norris és Inglehart eddig sem voltak teljesen elájulva a vallásszabadságtól Magyarországon, azt az értékelést végképp nem tennénk ki az ablakba, amit az új vallástörvényünk alapján kapnánk tőlük.

Európa vs. USA

De hogy lehetséges az, hogy ha vezető szociológusok ilyen szempontok alapján ítélik meg a vallásszabadságot, akkor a Mandiner cikke mégis hosszasan tudja sorolni a nagymúltú és nagy becsben tartott európai demokráciákat, ahol az állam támogat bizonyos vallási csoportokat, az állam szabja meg, hogy ki hívható egyháznak, sőt, melyekben egyenesen államegyház van? A kutya az „európai” jelzőben van elásva. Vegyük észre, hogy fentebb csupa amerikai, vagy legalábbis amerikában dolgozó kutatóintézetre, ill. szociológusra hivatkoztam, míg a Mandiner leginkább európai példákat sorolt. Bizony, bármennyire is furcsa ez nekünk, az ARDA értékelése ezeket a nagymúltú európai demokráciákat is gyakran eléggé lehúzza. Így lehet, hogy például Nagy Britannia vagy Németország legtöbb vallásszabadsággal kapcsolatos adata rosszabb, mint Magyarországé (legalábbis az egy-két évvel ezelőtti adatokat figyelembe véve).

Az amerikai hozzáállás alapvetően eltér az európaitól. Ők a „virágozzék minden virág” elv alapján állnak a vallásokhoz. Szerintük hogy is jöhetne ahhoz az állam, hogy megmondja, hogy az állampolgárai miben higgyenek. Higgyen csak mindenki abban amiben akar, alapítsanak egyházakat, mindegy hogy 5 vagy 5.000.000 fővel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a vallás nem jelenhet meg a közéletben. Hát hogy a fenébe ne, persze, hogy megjelenhet, szól az amerikai ideológia. Ha vallásos vagy, akkor csak nyomasd a vallásos dumát, ahogy a csövön kifér. Téríteni akarsz? Téríts, amíg bírod szusszal. Amerikai elnök szeretnél lenni/maradni és szerinted a kampány szempontjából az a legjobb, ha folyton Jézusra hivatkozol és félméteres keresztet festesz a kocsidra? Nosza, ne tartsd vissza magad — az egyetlen megkötés, hogy minderre állami pénzt nem kapsz. Ha az állam ad is pénzt kórházak, árvaotthonok, egyetemek stb. fenntartására vallási intézményeknek, ha ad is adókedvezményt vallási szervezeteknek, ezeket a támogatásokat az ateisták szövetsége ugyanúgy megkaphatja. Sőt, még a gonosz szcientológusok is. Az USA egyik nagy vitája Németországgal éppen a szcientológusok miatt van (lásd például az USA Külügy Németország riportjait; Németország hozzáállásáról lásd Aldridge 2007:18-20). Kb. úgy érvelnek, hogy „bocs, de ha a szcientológia olyan rossz, akkor semmi gond, bizonyítsd rájuk a törvényeiddel a törvénysértéseiket, és ítéld el őket. De ha az egyéb törvényekkel nem tudod bebizonyítani káros voltukat, akkor az a vallásszabadság korlátozása, ha felállítod a ’destruktív szekta’ kategóriát és belepakolod azokat, akiknek nem tetszik a fizimiskája.”

Na persze az amerikai rendszer sem működik zökkenőmentesen. Ott is késhegyre menő viták vannak a szabályozás részleteiről. George W. Bush kezdeményezése, hogy vallási alapú szervezetek pályázhassanak állami forrásokra közfeladatok ellátásához, hatalmas vihart kavart. Az Obama-kormány épp a napokban ment neki a katolikus kórházaknak (legalábbis egyes értelmezések szerint) mert azok például nem biztosítanak ingyenes fogamzásgátló tablettákat a dolgozóiknak (néhány cikk az érdeklődőknek itt, meg itt, meg itt, meg itt). Szóval ott is megy az iszapbírkózás az állam és egyház szétválasztásának pontos definiálása körül, de mégis nagy általánosságban elmondható, hogy ott következetesebben igyekeznek elválasztani az államot az egyház(ak)tól, mint Európában. Amerikai szemszögből nézve Európa legtöbb országában súlyosan sérül a vallásszabadság.

Az európai törvényhozókat azonban láthatóan nem hozzák zavarba az amerikai kritikák. Ha az USA-ban a „következetesség” a varázsszó, akkor Európában a „hagyomány”. Az európai érvrendszer nagyjából úgy hangzik, hogy „szép-szép ez a következetes állam‒egyház szétválasztás, sőt, nálunk is vannak olyan liberális gondolkodók és politikusok akik valami hasonlót szeretnének látni Európában, de hát azért vegyük észre, hogy Európa nem Amerika. Tudjátok, nekünk itt van ez a ‘történelemnek’, ill. ‘hagyománynak’ nevezett dolog, amit ti, amerikaiak, ill. liberálisok, egy picit nehezen tudtok felfogni” (Turner 2010:175-199[1. kötet] rövid de átfogó bepillantást ad a vallásszabadsággal kapcsolatos európai hagyományokba). Az érvelés részét képezi az is, miszerint a mai helyzet hosszú évszázados történelmi fejlődés, társadalmi alkuk és kompromisszumok eredménye, és ezt nem lehet csak úgy felrúgni a következetességre és liberális állameszményre való hivatkozással. Nem véletlen, hogy az Európai Unió tiszteletben tartja minden tagország saját rendelkezését ezen a téren és kínosan ügyel arra, hogy nehogy beavatkozzon ezekbe az országos ügyekbe, még ha a liberális képviselők nem is mindig a legboldogabbak emiatt az uniós sokszínűség miatt.

Franciaország, Európa, USA

A helyzet azonban bonyolultabb ennél, mert az állam és egyház szétválasztásáról szóló nemzetközi vita valójában nem két, hanem három pólusú. A harmadik résztvevő Franciaország, melynek hozzáállása eltér mind Amerikáétól, mind a többi európai országétól. Egyrészt, az USA-hoz hasonlóan, ott is a lehető legkövetkezetesebben igyekeznek megvalósítani állam és egyház szétválasztását. Másrészt viszont úgy tűnik, mintha az állam-egyház érmének következetesen másik oldalát látnák, mint az amerikaiak (lásd Turner 2010:229-245[1. kötet]). Míg Amerikában inkább az egyházakat védenék az állami befolyástól, addig Franciaországban az egyház államra gyakorolt befolyásától tartanak. Míg az amerikaiaknak semmi bajuk nincs azzal, ha vallásos nézetek, emberek, szervezetek nyíltan megjelennek a közéletben (mindaddig amíg vallási nézeteik terjesztéséhez nem kapnak közvetlen állami támogatást), addig a francia törvényhozás nem elégszik meg azzal, hogy nem ad állami támogatást az egyházaknak, hanem igyekszik a vallásosságot az emberek privát szférájába terelni, mert szerintük a vallás mindenkinek a magánügye, amivel nem illik úton-útfélen hivalkodni (például keresztet, kipát, vagy fejkendőt hordani az iskolában). Mind az USA, mind a Francia kormány egyetértene Chirac azon kijelentésével, hogy a szabályozás egyik célja, hogy a vallásos emberek „békésen és szabadon gyakorolhassák hitüket, de anélkül, hogy másokat fenyegetnének a saját meggyőződésükkel és hitükkel.” (Turner 2010:232[1. kötet]) De míg Amerikában inkább a mondat elején (a szabad vallásgyakorláson) van a hangsúly és hajlandóak a mondat második felét, ami a többiek idegesítéséről szól, elég lazán kezelni, addig Franciaországban pont fordítva járnak el: a társadalmi béke kedvéért inkább a vallásgyakorlás szabadságát kurtítják meg, ha kell. Ezért van az, hogy Amerikában a nagy többség tart attól, ha az állam szabályozza, hogy ki hogyan gyakorolhatja a vallását. Franciaországban viszont inkább attól tartanak, ha azt nem szabályozza az állam.

Látható tehát, hogy alapvetően három paradigma versenyez egymással a nyugati világban. Ebből következően téves úgy beállítani, mintha az új magyar szabályozás alapelvei példátlan gonoszságból, hatalmi önkényből, vagy dilettantizmusból fakadnának. Gyakorlatilag minden intézkedéséhez lehet európai párhuzamot találni, ahogy azt a Mandiner cikke is igazolta. Még ha most hirtelen vallásügyi tekintetben Európa egyik legliberálisabb országából az egyik legkonzervatívabb országává is váltunk, azért az európai joghagyomány keretein belül maradtunk. Másrészt viszont az sem igaz, hogy teljesen problémamentes a jelenlegi szabályozás. A liberálisok, Amerika és Franciaország következetes elvi érvei mellett az említett két ország pozitív tapasztalatai is kérdőjelet tehetnek az európai szabályozási modell mögé.

Miért nem tetszik mégse a jelenlegi szabályozás?

Bár belátom az európai hagyományokra és társadalmi alkukra való hivatkozás erejét, mégis, számos érv szól amellett, hogy az új törvényünk nem jó, és egy liberálisabb irányba kéne inkább elmozdulni. A sok lehetséges érv közül hármat szeretnék kiemelni, melyek a cikk második részében, erre a linkre kattintva olvashatók (a cikkhez hozzászólni is ott lehet majd).

 


komment · 1 trackback

Címkék: egyház társadalom állam vallásszabadság


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr664213581

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Ateizmus is Marhaság 2012.02.28. 19:06:11

Kitalálok valami nyilvánvaló Marha-ságot az Isten-ségekhez hasonlóan. Nagy "M"-mel, mert ebből csak egy van. Ezt a Marhaságot sokat tagadják. Mi értelme van nyilvánvaló Marhaságot tagadni? Tudományos és logikus szempontból semmi értelme. ...
Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása