A cikk első része erre a linkre kattintva olvasható.
Az előző cikkben említett három érv a következő:
Van történelmi hagyomány
Az első az, hogy az európai társadalmi alkukra, hagyományokra hivatkozó paradigma keretében maradva is szólnak érvek amellett, hogy Magyarországnak inkább egy liberálisabb vallásszabályozás felelne meg. Egyrészt nem vagyok arról meggyőződve, hogy a kormány legújabb intézkedései az emberek elsöprő többségét megelégedéssel tölti el, vagyis hogy az új törvény egy valódi társadalmi alku eredménye. Ezt persze nem tudom bizonyítani, de ha tényleg így van, akkor feszültséget visz a rendszerbe, ami hosszú távon senkinek sem jó, még a törvény kedvezményezettjeinek sem.
Ez a potenciális feszültség nem elhanyagolandó szempont. John T. S. Madeley (Turner 2010:192-195[1. kötet]) pont amellett érvel, hogy amikor Európában a szabályozás liberálisabb irányba mozdult el, az mindig olyan területen történt, ahol több vallás képviselői jelen voltak és a területet egy vagy több hatalmas szomszéd is fenyegette. (Az első, mára már világhírű ilyen eset egyébként pont Erdélyhez kötődik, ahol az 1568-as tordai országgyűlés a kor európai gyakorlatával szembemenve vallásszabadságot biztosított egyazon területen belül több keresztény felekezetnek és az unitáriusoknak is.) Ilyen esetekben az adott terület egyszerűen nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy világnézeti feszültségekre fecsérelje el az erejét. Ezek a szórványos európai kísérletek (rajtunk, magyarokon kívül még a leginkább az angolok, a lengyelek és a hollandok dicsekedhetnek ilyen időszakokkal, Turner 2010:192-195[1. kötet]) különben elég sikeresnek bizonyultak, míg érvényben voltak. Kár, hogy a mai, multikulturális, nagyhatalmakkal versengő Európa nem tanul belőlük lelkesebben. Mindenesetre éppen mi magyarok egy olyan nemzet vagyunk, amelynek már van némi tapasztalata a vallásgyakorlás liberális szabályozásában.
Kétségtelen azonban, hogy ezek a liberális intézkedések mind területileg, mind hatályuk időtartamát tekintve, mind pedig liberalizmusukban korlátozottak voltak. Nagyon kevés olyan hely volt Európában 1700 előtt, ahol például az anabaptisták otthonra találhattak volna. (Az anabaptizmus egy összefoglaló fogalom, ami sokféle mozgalmat takar. Némelyik mai szemmel egészen vad nézeteket vallott, mások szinte csak abban különböztek egy átlagos református gyülekezettől, hogy elutasították a gyermekkeresztséget és tagjaikat csak felnőtt korban keresztelték meg.) A legtöbb anabaptistára igaz volt, hogy elutasították az államegyház hagyományát, és a legtöbb kiemelkedő gondolkodójuk elvi síkon is amellett érvelt, hogy a világi és az egyházi hatalmat a lehető legjobban szét kell választani (az anabaptizmus ezzel kapcsolatos gondolataihoz és történetéhez lásd Meic Pearse könyvét). Na persze lehet erre szkeptikusan azt mondani, hogy „jóhogy így érveltek, hiszen ők álltak a pofonfa alatt. De kerültek csak volna ők hatalomra, máris elkezdtek volna máshogy okoskodni.” A szkepticizmus azonban ebben az esetben nem tűnik megalapozottnak, ugyanis történetesen hatalomra kerültek. Na nem önmagukban, hanem másokkal együtt, de mégiscsak hatalomra kerültek. Méghozzá Amerikában. A súlyos üldöztetés miatt — merthogy akkoriban a „társadalmi alku” sok helyen azt jelentette, hogy „vagy megtérsz, vagy meghalsz” — az anabaptisták tömegével hagyták el Európát és menekültek Amerikába, majd az amerikai társadalom és közgondolkodás meghatározó tényezőjévé váltak.
.jpg)
A holland anabaptista vértanú, Dirk Willems, börtönből való szökése után visszafordúl, hogy kimentse a jeges vízbe beszakadt üldözőjét. Willemset a mentés közben elfogták, majd később elevenen megégették.Így tehát a vallási szabályozással kapcsolatos amerikai liberalizmus, a kétség kívül befolyásosabb Jefferson féle felvilágosodásban gyökerező deista vallásosság mellett, éppen ebből az európai, de Európából elüldözött vallási hagyományból táplálkozik. Vagyis, megintcsak: lenne itt európai hagyománya a vallási liberalizmusnak, csak mi azt exportáltuk Amerikába, ezzel létrehozva egyik fő riválisunkat (és barátunkat is, persze).
Talán a nagy, ma kiváltságos egyházak is jól járnának
Továbbá, ha már ennyit példálózom Amerikával, akkor az amerikai helyzet vizsgálatával kapcsolatban érdemes azt is megjegyezni, hogy hosszú távon talán még azok az egyházak is jól járnának, amelyeknek fel kéne adni a kiváltságaikból, ha egy amerikai, liberális modell felé mozdulnánk el. A szociológusok hosszú évtizedek óta vitatkoznak azon, hogy hogyan értelmezzék az amerikai vallásosság változását. Vagy helyesebben a változatlanságát. Sokáig ezek a vallásszociológusok úgy hitték ugyanis (és néhányan még ma is így hiszik), hogy a modernizációval automatikusan együtt jár a társadalom szekularizációja, a vallásosság háttérbe szorulása. Nem csak az államról válnak le a vallások, de templomba is egyre kevesebben járnak, az emberek ritkábban imádkoznak otthon, stb. Egy idő után azonban kiderült, hogy Amerikában ezek a folyamatok sokkal lassabban haladnak mint „kéne”, sőt sokak szerint egyáltalán nem is haladnak. Az amerikai-kivétel sokáig az egyik legkeményebb tudományos dió volt a szekularizációval foglalkozó kutatók számára. Ma már egyébként sokan meg is változtatták a véleményüket és nem amerikai kivételről, hanem inkább európai kivételről beszélnek. Szerintük nem a szekularizáció a norma és az USA a kivétel, hanem a különböző vallásos modernizációk adják a normát és Európa szekularizmusa a kivétel. Akárhogy is van ez, az biztos, hogy az USA-ban a 21. század és a vallásosság vígan léteznek egymás mellett, sőt sokszor nagy átfedésben egymással.
Az egyik szociológiai irányzat szerint az amerikai vallásosság titka éppen a pluralizmus. Röviden: a vallási pluralizmus versenyhelyzetet teremt az egyházak között, kialakul a vallási piac, ahol a versenyre kényszerített egyházak nem engedhetik meg maguknak a tespedést, anyagi és erkölcsi visszéléseket, mert azt kegyetlenül bünteti a szabad piac. Így aztán jobb, szimpatikusabb, hatékonyabb egyházak lesznek, és az eredmény: több hívő. Bár ez az elmélet tetszetősen hangzik, talán mégis jobban tesszük, ha nem fogadjuk el fenntartások nélkül. Több vizsgálat is arra utal, hogy a piaci környezet nem, ill. nem kizárólag felelős a vallásosság hanyatlásáért vagy felvirágzásáért (lásd például Norris és Inglehart adatait és kritikáját). De talán azt mégis kijelenthetjük, hogy a vallási privilégiumok felszámolása (vagy legyünk alkura hajlamos európaiak és beszéljünk inkább ésszerű korlátozásról, ne pedig felszámolásról) nem tesz rosszat az egyházaknak, hosszú távon még azoknak sem, amelyek rövid távon esetleg nagy támogatástól eshetnek el.
A jelenlegi törvény nem szerencsés a jelenlegi magyar politikai kultúra keretében
De térjünk vissza a jelenlegi magyar helyzethez, mert az is szolgál néhány vallási liberalizmus melletti érvvel. A kormány (és a Mandiner cikk) érvelési stratégiája, hogy más, nagyrabecsült országok törvénykezéséből hoznak párhuzamokat a saját egyházügyi törvényünk rendelkezéseihez, félrevezető lehet. Figyelembe kell venni ugyanis a (politikai) kultúránkban jelentkező különbségeket is. Vegyük például az egyik kedvenc, gyakran hangoztatott párhuzamot, Angliát. „Tessék megnézni — szól az érv — Anglia milyen szép, nagy, nyugati ország, aztán mégis államegyháza van.” Igen, ez eddig igaz. De még ha félre is tesszük azt a tényt, hogy ez az államegyház nem kap pénzt az államtól és hogy magában Angliában is állandó viták tárgyát képezi az, hogy helyes-e, hogy a vallási csoportok közül egyedül az anglikán egyház képviselői vannak jelen hivataluknál fogva a felsőházban, akkor is döcög ez a párhuzam. Nem a törvény betűjének szintjén döcög, hanem a mentalitás, politikai kultúra szintjén. A királynő például, mint az anglikán egyház feje azt hangoztatja, hogy az anglikán egyház feladata nem csak a saját, hanem a többi vallás érdekeinek a védelme is. Tegyük hozzá, a canterburyi érsek már régóta partner ebben a hozzáállásban. Olyannyira így van ez, hogy egy-két éve az érsek még arra is kész volt, hogy közutálat tárgyává tegye magát, mikor az egyik legharcosabb védelmezője lett annak az ötletnek, hogy az angliai muszlimok saját közösségeiken belül alkalmazhassák a Sharia törvénykezést.
Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy majd ha a magyarországi kiváltságosok ugyanolyan vehemenciával küzdenek a kevésbé kiváltságosok érdekeiért mint Angliában, akkor nem fog annyira zavarni, hogy vannak kiváltságosok. Persze a korrektség kedvéért jegyezzük meg, hogy Magyarországon is voltak ismert lelkészek, akik kiálltak néhány vallási csoport mellett és az új egyházügyi törvény ellen, de a nagy, a törvény által kedvezményezett vallások vezetői azért leginkább csendben maradtak. Más lenne a dolog pofája, ha mondjuk (az egyébként általam nagyra becsült) Erdő Péter érsek harcosan küzdene a Golgota gyülekezet vagy az ateisták jogaiért, és beszédeket tartana azért, hogy nekik is lehessen egyházi 1%-ot felajánlani. Ebben az esetben az ember könyebben megemésztene néhány katolikus kiváltságot.
Meg aztán, ha más lenne a politikai kultúra, ha a hatalom birtokosai látványosan érzékenyek lennének az igazságtalanságokra és hajlanának az önmérsékletre, akkor azon sem akadna fenn az ember, hogy a parlament hozza meg a döntést egy vallási csoport státuszáról, ezzel igencsak megnehezítve a fellebbezést ill. jogorvoslatot. De a mai Magyarország esetében fennakadok ezen.
Sajnos a jelenlegi törvény nagyobb teret enged a hatalom arroganciájának, mint egy liberálisabb szabályozás engedne. (És itt a „liberálist” elég mérsékelten értem: már azt nagy előrelépésnek tekinteném, ha az egyházi státuszt minden olyan csoport megkapná, amelyik megfelel a törvényi feltételeknek és a parlament nem válogatná még ki közülük, melyik tetszik neki.) Mégegyszer mondom, egy másik országban, ahol a hatalmasok kevésbé arrogánsak, nem zavarna, ha lenne terük az egyébként nem gyakorolt arroganciára. De ha a hatalom a mai Magyarországon teret kap valahol az arroganciára, akkor, tisztelet a kivételnek, hajlamos azt a teret bejátszani.
Dühít például, hogy a vallásügyi bizottság döntéselőkészítő javaslata ellenőrizhetetlenül, a színfalak mögött készül, és hogy a döntéshozóknak még csak meg sem kell indokolni, hogy milyen alapon utasítanak el egyházi státuszra vonatkozó kérelmeket (lásd az egyházkénti elismerés elutasításának „indoklását”). Azon meg már tényleg csak kínjában nevet az ember, mikor egy államtitkár olyat képes mondani, hogy mivel 200 korábbi egyház nem folyamodott még egyházi státuszért, ezért ez a 200 csoport álegyház volt, és így az élet igazolta az új törvényt. Nem hiszem, hogy Rétvári államtitkár tényleg annyira hülye, hogy ne gondolt volna arra a lehetőségre, hogy esetleg ezek a csoportok azért nem léptek, mert nem felelnek meg az új törvényi feltételeknek (például mondjuk nem 20, hanem 15 éve működnek), vagy mondjuk azért, mert ugyan megfelelnek, de mégsem látnak rá esélyt, hogy a jelenlegi országvezetés elfogadná kérelmüket. Vagy mondjuk elvi okokból nem akarnak részt venni az egészben. Szerintem inkább csak ostobának tetteti magát mert úgy gondolja, hogy ez kell a nép egyszerű gyermekeinek a megnyugtatására. Én viszont úgy gondolom, hogy amíg az államhatalom így viselkedik, addig jobb, ha a liberális-konzervatív hagyományokat követve kevesebb befolyást engedünk neki a kisközösségeink (és így vallási csoportjaink) életére.
Utolsó kommentek