„Gardening is fun!” Bár a magyar lakosság nagy része ezt nem osztaná, mégis sikeresen népszerűsítik ezzel a tételmondattal a közösségi kertészkedést a fővárosban. Olyannyira, hogy mind a 95 parcella gazdára talált a Milennáris Parkban, akarom mondani a Lecsóskertben. Vajon hogyan boldogulnak a pesti srácok és az urbanizálódott parasztgyerekek a leveszöldségekkel?

Gyerekkoromban egyáltalán nem értettem (vidéki gyerek nyaral a pesti rokonoknál), mi értelme lehet például egy panelház előkertjében néhány szál kukoricát nevelgetni. Aki a városi életformát választotta, miért nem számol le magában a földművelés vágyával? Ma már urbanizálódott parasztgyerekként kicsit jobban megértem azokat, akik fűszernövényekkel nosztalgiáznak a teraszon vagy akár a konyhában. A legnagyobb népszerűségnek minden bizonnyal a kenderfélék örvendenének a fiatalok körében, ha nem lenne nehezebb beszerezni azt a bizonyos palántát, mint magát a készterméket, és nem lenne mindkettő illegális. Eközben mások szemében már a balkonparadicsom is főbenjáró bűn, hiszen növénykínzásnak számít (ha egyáltalán létezik ilyesmi).

Ezentúl nem kell visszafogniuk magukat sem azoknak, akiknek hiányzik a kapcsolat a földdel és a növényekkel, sem azoknak, akik csak arra vágynak, hogy végre kipróbálhassák magukat ebben az ágazatban. Egyre több helyen nyílnak közösségi kertek Budapesten, jöhet az ásó, kapa, és a kísérlet kezdetét veszi. 

És elkezdjük sajnálni, hogy nem figyeltünk jobban Bálint gazda tanácsaira annak idején. (Csak emlékeztetőül, április 10-én kell elvetni az uborka- és tökféléket!) A kozossegikertek.hu is igyekszik felfrissíteni az emlékeinket. Ha például cukorrépát szeretnék vetni a rendelkezére álló 5-6 négyzetméteren, akkor azt márciustól júniusig tehetem meg, és a betakarítást július és november között kell ütemezni. Félek, hogy a terméssel nem sok teát lehetne megédesíteni, de valószínűleg nem is ez a fő cél.

A szervezők világos célokat vázolnak fel, még ha kicsit túlozva is. Már a mozgalom neve is a közösségépítés fontosságára utal: ebben segítenek az építőtáborszerű bulik, aminek egyenes következménye a lakókörnyezet szépülése is. És a szomszédok összeismertetése, a feszültségek feloldása sem utolsó szempont, még akkor sem, ha az egészséges versenyszellem is megjelenik majd a „játékosok” között.

A környezettudatosság nemcsak az esővíz gyűjtésében és a komposztálásban ölt testet, hanem a vegyszeres növényvédelem minimalizálásában is. Elképzelésem sincs, hogy a kártevők milyen gyorsan találják majd meg a belvárosi mezőket, mindenesetre valamiféle megelőzésre is szükség lenne, ha a kevéske termést élvezni is akarják a jó munkások. Viszont a protokol szerint csak az észlelt kártevőket vagy betegségeket kell bejelenteni a növényvédelmi felelősnek, ami néha már késő bánat. (És itt kikerülhetetlen annak a filmtörténeti pillanatnak a felidézése, amikor Robert Downey Jr. instant prérifarkas-vizelettel próbálja megvédelmezni a tetőkertjét a mosómedvéktől Los Angelesben.)

A projekt nevelő funkciója is nagy hangsúlyt kap. A nyilvános kertekben azok a szülők, tanárok is körbevihetik a gyerekeket, akik nem parcellabérlők. De még jobb, ha a generációk együtt kertészkednek. A praktikus énem egy gigantikus, tamagotchi-szerű játéknak tartja ezt az egészet, de még mindig ez a legkevésbé nevetséges próbálkozás, figyelembe véve a digitális farm-alkalmazásokat is. És ha legalább annyit elér, hogy sikerül kiírtani a gyerekekből a lila tehénhez hasonló tévképzeteket, és a szupermarket-pénztárosok egyből felismerik majd az idényzöldségeket a mérlegelésnél, akkor már megérte.

Egy kevésbé kézenfekvő érv a közösségi kertészkedés mellett a közbiztonság növekedése, kevesebb bűncselekmény és vandalizmus az adott körzetben. Mivel külföldön az ehhez hasonló kerteknek már történelmük van, lehet ellenőrizni, tényleg van-e ilyen hatásuk. A leghíresebb példa a South Central Farm, az egyik legnagyobb közösségi kert az Államokban, amelynek a történetét feldolgozó dokumentumfilm 2009-ben Oscar-jelölést is kapott (a díjat végül nem ők vihették haza). A kert megnyitása gyógyírként hatott a lakosokra a 92-es helyi zavargások után, amelyeket rasszista bűncselekmények váltottak ki. A kertészkedés egyfajta terápiaként segített a társadalmi feszültségek levezetésében. Sajnos aztán ez is beállt a rosszul végződő történetek sorába. Tizenkét év múlva tulajdon- és használati jogi viták miatt a gazdákat eltávolították a területről, bár nem mindenki hagyta magát könnyen: volt, aki fához, volt, aki buldózerhez láncolta magát, köztük néhány celebbel. A vita ma is tart, a terület bevetetlen. Végül amennyi feszültséget vesztettünk a réven, annyit nyertünk a vámon.

Vajon tényleg létezik egy ősi vágy bennünk, ami hajt a földművelés felé? Vagy ez is csak az önkifejezésnek, egónk kiterjedésének egy formája? Segíthet-e rajtunk/városokon/országokon az, hogy beteljesítjük ezt a vágyunkat (már ha egyáltalán van ilyen)?

A magyar szervezők mindenesetre figyelmeztetnek, hogy a csupán 5 négyzetméter megművelése sem kevés munka. Aki belevág, annak végig kell csinálnia („Felelős vagy azért, amit…”). Nem kell nagy matematika ahhoz, hogy a reklámfilm alapján kiszámoljuk, hogy egy ekkora terület kb. 3 kg paradicsomot hozhat. Az a néhány üveg lecsó, ami ebből készülhet, valljuk be, sovány vigasz, ha nincs egy magasabb rendű cél, hátsó szándék (pl. internetes naplót vezetni róla) vagy legalább a játék öröme.