Hazatérve internetmentes nyaralásomból, meglepődve láttam, hogy Posztmodern végállomás: fasizmus vagy csönd? című posztom milyen élénk párbeszédet eredményezett, ráadásul nem is az El Mondón, hanem egy „klerikális” blogon, a református lelkészek Reposzt.hu című fórumán. A beszélgetést és vitát távollétemben Köntös László válaszcikke robbantotta ki. Már szinte lehetetlen lenne minden felvetésre részletesen válaszolnom, de szerencsére nem is szükséges, ugyanis Szikszai Szabolcs[1] ezt elvégezte helyettem a Köntös László válaszcikkéhez fűzött hozzászólásaiban. Válaszának minden szavával egyetértek, akár én is írhattam volna. Köszönöm neki. Egyébiránt Köntös László hozzászólását építő és továbbmutató kiegészítésként értelmezem, és örülök neki. Csak néhány rövid megjegyzést teszek (mind a főcikkre, mind a kommentekre).
Cikkem fő mondanivalója nem az volt, hogy Magyarországnak is „át kell esni a posztmodernen", mégpedig valahogy a Nyugatot majmolva. Nem értek egyet Köntös László szembeállításával, aki szerint: „nem az volt itt a kérdés, mit jelent a ’más’ tisztelete, hanem az, hogy ’mi a magyar’”. A kettő ugyanis szorosan összefügg, s ezt már Szent István királyunk is így gondolta fiához intézett intelmei alapján. Ha egy egyén vagy közösség identitásában bizonytalan és sérült, akkor természetesen a másikat sem tudja tisztelni, mert a másik mindig is az ő identitását fogja fenyegetni. Ugyanezért a saját csoportját ért kritikára görcsösen és támadólag fog reagálni.
Írásomban nem valamiféle erőltetett és idegen utat kérek számon a magyar társadalmon. Inkább aggodalmaimat fejeztem ki: itt is, ott is, itthon is, Nyugaton is mély válság van. Kritikáim hazám és egyházam iránti féltő szeretetemet fejezik ki. Nyilván nem gondolom, hogy Magyarországon ugyanazt a szintén válságba torkolló utat kell végigjárni, mint Nyugaton, hiszen ezen út némely abszurd eredményét magam is kritizáltam. Azonban az, hogy a Nyugat, a nyugati kereszténység ide jutott, ahol most van, nem ok arra, hogy mi, magyarok elhárítsuk magunktól az önvizsgálat és megtisztulás szükségességét, és ehelyett a nyugati válságra, Európa abszurditásaira tereljük a figyelmet a magunké helyett. A lesajnálás sehová nem vezet, hiszen sokat tanulhatunk a Nyugaton történő dolgokból. Arról például, hogy Európa elveti saját keresztyén örökségét, kizárólag önkritikus alázattal, bűnbánattal szabadna beszélnünk. Az egyház és a keresztyénség a huszadik században (Bonhoeffer és mások ellenére) rettentően leszerepelt. Igaza van Köntös Lászlónak és Habermasnak, de épp ez a tragikus, hogy a zsidókeresztyén örökségre való újrarátalálás nem tud megvalósulni.
A vitához hozzászólt Szabó István református püspök is. Írásának harcias hangvételén azért is csodálkozom, mert az El Mondo blog célja és a saját célom egyaránt az építő párbeszéd és kritika. Nem értem, hogy lehet ennek része egy ártatlan álnéven való gúnyolódás. (Egyébként Arthur Ransome világhírű ifjúsági regénysorozatának, a Fecskék és Fruskák című könyvnek, sokunk gyerekkori kedvencének egyik főszereplője NB). Távollétemben és tudtom nélkül az El Mondo egyik szerkesztője is megnyilatkozott e kérdésben, ami bizonyítja, hogy tévedés volt, nem szándékoztam álnevet használni. Ám hogy önhibámon kívül így esett, most már gondviselésszerűnek fogom fel, és úgy döntöttem, nem fedem fel magam.
[1]Meglepet az El Mondora törtnő reposzt, de örülök, hogy keresztény bologok között is kialakul egyfajta párbeszéd, ez nagy dolog. Az El Mondo blog egyike azoknak a keresztény blogoknak, amelyeket rendszeresen olvasok. És valóban, ahogyan Köntös László mondta, új hangon beszélnek, és egy olyan próbálkozásnak lehetünk tanúi az El Mondo blog szerzőinél, amelyre úgy vélem szükségünk van itt Magyarországon. Nem mondom, hogy mindenben egyetértek a blog szerzőivel (nekem kicsit kevés a kereszténység és túl sok a politika, de ez szubjektív), de dicséretre méltónak tartom kitartó munkásságukat és azt az alapkoncepciót, amire építve igyekeznek olyanokat is gondolkodóba ejteni, akik alapvetően nem keresztények. Nem belülről beszélnek kifelé, hanem úgy tűnik, partnerként igyekeznek együttgondolkodni az átlagemberrel.
Az ominózus bejegyzést volt szerencsém olvasni még akkor, amikor megjelent az El Mondoban. Lényegében egyet is értettem vele, ugyanis én nem érzékeltem azokat a csúsztatásokat, amelyeket Köntös és Szabó Urak felfedeztek. Kétségtelen, hogy benne lehetnek, mégis azt gondolom, hogy a bejegyzés fő-vonala nem ez, hanem a Magyarországon elmaradt változások napnál is világosabb ténye. Egyrészt helytelennek tartom az amúgy általánosan elfogadott magyar magyarázóelv alapján alkotott véleményt, miszerint Magyarországnak nem volt lehetősége szembenézni a múltjával. Úgy vélem, volt és van. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy nem csak Magyarország volt „vesztese” a 20. századnak, hanem – ahogyan Szabó István is mondta, a keleti régióban sok más nemzet. Függetlenül attól, hogy egyébként a második világháborúban győztesként vett-e részt vagy sem. Viszont a Köntös László által sokat emlegetett Nyugaton is volt, aki ugyanolyan vesztese volt a 20. századnak, de mégsem süppedt bele az önsajnálat undorítóan nyálkás és mindent magába szippantó dagonyájába, ez a nemzet pedig nem más, mint a német. A posztmodern eredetelmélete tényleg nagyon bizonytalan, mert maga a modern meghatározása is az. Ezt még tetézi, hogy vannak, akik a modern továbbfejlesztésének tartják a posztmodernt, míg a hagyományos posztmodern-definíció az, amit az El Mondó szerzője és Köntös László is idézett. Én úgy vélem, hogy a posztmodern bár egy nagyon szerencsétlen jelző, de lényegében átmeneti állapotot képvisel a modern és az azt követő világmagyarázó filozófia, társadalomkép és világnézet között. Ezért nem is várható el tőle, hogy megszilárdult világmagyarázó elvvé legyen, hiszen miközben egyik kezével a modern által előidézett szörnyűségek ellen lázad, másik kezével kétségbeesetten keresi a jövőbe vesző stabilitást, azt a világrendet, ami felválthatja majd a posztmodernt. A posztmodern egy szükségállapot. A szükségállapot pedig nem az emberek szabad közmegegyezésére épül, hanem a szükségre. A Nyugat posztmodernje lényegében a Nyugat által átélt szörnyűségek feldolgozása, valóban egy közös narratíva. Viszont nem tudok egyetérteni Köntös Lászlóval, mert azt gondolom, hogy a védekezés és a támadás között radikális különbség van. A kiközösítés elleni harc is lehet egy narratíva, de ez a narratíva reakció a kiközösítésre, ebben a tekintetben tehát a posztmodern reakció az emberi méltóság semmibevételére. A szóban forgó Nyugati nagy narratíva a Harmadik Birodalom és az ahhoz kapcsolódó szörnyűségek. A Magyar múlt és a „magyar modern” részben magába foglalja a Nyugat múltját és „modernjét”, de azon túl magába foglalja azt a problémakört is, amit viszont Szabó István említett: a kommunizmus. Úgy vélem, a magyar nemzet eleddig elhalasztotta a múltjával történő szembenézést, és ezzel együtt azt is állítom, hogy erről csak a magyar nemzet tehet. Huszonkét év telt el a rendszerváltás óta, és senki más nem tehet arról, hogy oda haladunk ahová, csak mi: „A tömegkultúra szintjén utolért minket a posztmodern. A villózó képeken, interneten felnövő generációk körében a tudatlanság nőttön-nő, és rohamosan csökken a szekvenciálisan gondolkodni képes állampolgárok száma. Nő az aránytalanság a hatalomra törő kevés okos, és a tudatlan tömegek száma között. Mi történik ilyenkor egy olyan országban, ahol a liberális, demokratikus értékeknek gyenge a hagyománya? Épp az ellenkezője, mint az előbb leírt nyugati folyamat. A szétesés ellenszereként megjelenik a Rend eszméje, megjelenik az erős kezű, diktatorikus vezető, a Vezér, akit a tudatlan átverhető tömegek követhetnek, és követik is, pszichológiai szükségszerűségből. A pluralista szétesést, a rájuk szakadt szabadságot, a céljavesztettséget, a működő közösségek hiányát ezzel kompenzálják.”
Természetesen értelmezhető ez a diagnózis úgy is, hogy a Vezér MÁR itt van, és most van diktatúra. Ezzel nem értek egyet. Viszont a vízió logikus, és tekintve a folyamatos jobbratolódást és a magyar emberek járatlanságát a történelem ismeretében, félő, hogy megismétlődik az, ami sok-sok magyar ember fejében, mint a hűn áhított aranykor él. Nem szeretnék abban a múltbéli jövendő „aranykorban” élni.
Utolsó kommentek