Nagypéntek van, az Isten meggyilkolásának napja – a keresztények szerint. Javaslom, szotyolázzunk. Mint komoly emberek, ha megbecsülik egymást. Tökmagot vagy napraforgómagot? Tökmagot? Helyes, én is azt szeretem. És ha már így letelepedtünk, csevegjünk is talán. A téma, ha úgy vesszük, adott. Te egyébként nem is csevegsz majd, csak én. Te hallgatsz. Kölcsönös megértésben. És ha elkattintasz, lelövöm a kutyád.^[1]

A Jürgen Moltmannt ismered? Amolyan Messinek számít a teológusok között. Vagy Jennifer Lopeznek. Ezt írja: „Ha életünkben, szenvedésünkben és cselekvésünkben oly sok minden függ a véletlentől és sorstól, akkor nyilvánvalóan nem igazságos az a világ, amelyben élünk: nem nyújtja mindenkinek ugyanazt az esélyt, és nem biztosítja mindenkinek ugyanazokat a jogokat. A minden ember életét másképp meghatározó véletlenből és sorsból nem olvasható ki semmiféle isteni igazságosság.”^[2] Nagy koponya, de két ilyen mondat után az általam ismert kortárs kereszténység 95 százaléka élesen felszisszen azért.

Jobboldaliságot szívtam magamba az anyatejjel, mégha azóta, azt hiszem, sokkal több nézetem is liberális vagy szocialista, mint amennyi konzervatív. Mégis, a jobboldaliakra tudok úgy gondolni, hogy „mi”, a ballibekre pedig elsősorban úgy gondolok, hogy „ők” (ez mondjuk nem akadályoz meg abban, hogy olykor „rájuk” szavazzak, vagy látványosan „velük” értsek egyet). Így aztán 2006-ban úgy voltam vele, hogy csak rötyögtem a Gyurcsányékon, hiszen „ezektől ezt vártam”.

De ahogy akkor nem haragudtam a balos politikusokra (csak megvetettem őket), most ugyanúgy nem vagyok elájulva a jobbos politikusok Schmitt üggyel kapcsolatos produkciójától. Kb. ugyanolyan visszataszítónak látom a mostani (fideszes) teljesítményt, mint a 2006-os MSZP/SZDSZ-ét. A különbség, hogy amit akkor azok megtehettek, azt ezek most nem tehették meg.

Más szóval a különbség nem a politikusokban, hanem a szavazókban és az újságírókban van. Akkor nem azon döbbentem meg, hogy mit mondott a Gyurcsány, és hogy védik a politikusok, hanem hogy azt a szöveget általam nagyra becsült baloldali és liberális barátaim is bekajolták. Vagy legalábbis nem látták olyan felháborítónak.

Ez a különbség az akkori ballibek és a mai jobbosok között nagyon érdekes. Személy szerint én úgy látom, hogy a jobbosok sokkal fanatikusabbak, tekintélyelvűbbek, bálványaikat jobban tisztelik. Mondjuk lehet, hogy csak a balos propaganda vezetett meg, de szűkebb környezetemben tényleg ezt vélem látni. Viszont akkor hogy van az, hogy 2006-ban a balosok és a libcsik sokkal inkább birkaként viselkedtek, mint most a jobbosok? Vagy rosszul látom, hogy alapból melyik tábor a birkább, vagy valami érdekes magyarázata van annak, hogy a jobbosok inkább vezérimádók, de most mégis ők viselkedtek karakánabbul. Az alábbiakban néhány szempontot sorolok fel random sorrendben, melyek kombinációja magyarázhatja ezt az érdekes jelenséget.

Keresztény körökben – ezerszeres tisztelet a kivételnek – nagy bizalmatlanság él a pszichológia ellen. Némileg parodisztikusan így foglalhatnánk össze a keresztény pszichológiaellenesség fő okát: „Megtértem, új emberré váltam, Isten megmentette a lelkem, ő az én lélekgyógyászom, mi szükség akkor pszichológiára?” Ha ez szélsőségesnek hangzik, hozzáteszem, hogy nagyon normális keresztyén ismerősömtől hallottam, hogy „minek bolygatni a múltat, amikor azt az Úr úgyis elfedezi”.

De hát sajnos ez nem így működik. Az életem nem egy darab megoldandó probléma, amely a megtéréssel megoldódik, azt csókolom. Ebből az lesz, hogy a megtérés ürügyén egy huszáros mozdulattal a szőnyeg alá söpröm az összes lelki bajomat, sérülésemet, úgy teszek, mintha nem lennének, így aztán egyre betegebb leszek, megrekedek a személyiségfejlődésben, és a vallást a szülőtől való függés folytatásaként fogom megélni. Ráadásul mindezt úgy, hogy közben „hitéletet” is élek. Ez hogy lehet?