Nemrégiben néztem meg az Oscar díjra jelölt Egek ura előzetesét. Van egy jelenet mikor a tapasztalt, nagy utazó tanítja a nála fiatalabb kezdőt, hogy melyik sorba kell beállni a reptéri biztonsági ellenőrzésen. A tanulság: az ázsiaiak mögé, mert az a leggyorsabb. A hamvas frissdiplomás meglepődik a nyílt beszéden: "De hiszen ez rasszizmus!"-jegyzi meg. A válasz: "Sztereotípizálok, így gyorsabb." Rasszizmus vagy sztereotípizálás? Egyáltalán különbözik ez a kettő? Sokan úgy gondolják a sztereotípia a rassszizmus előszobája. Azonban ha egy csöpp önreflexiónk van, látnunk kell, hogy tele vagyunk sztereotípiákkal. Felmerül a kérdés: a sztereotípia valóban rossz? Különösen fontos ez mostanság mikor vagy gyűlölettől fröcsögő sztereotípiákat hallunk egyik oldalon (pl: nem fogok kezet a cigányokkal addig míg meg nem érdemlik), vagy a problémákat teljesen tagadó furcsa antisztereotípiákat a másikon.
Miért vannak sztereotípiák?
Talán kezdjük azzal, hogy vegyük észre, ha akarjuk ha nem, sematizálunk. Ez nem valami démoni dolog, vagy a buta ember sajátja. Az, hogy csoportosítunk igazából a legelemibb matematikai műveletek egyike, amit az agy akaratlanul is végez. Az emberi agy igazából egy tanulógép. A tanulás jó esetben nem egy hosszú lista magolása aminek a baloldali bemenetére megtanuljuk a jobboldali kimenetet, hanem ideális esetben sokkal inkább általánosítás. Tehát mintakeresés, melynek során megpróbáljuk kideríteni mi az a szabály (vagy minta) ami alapján a bal oldalból a jobb oldal következik. Mert a tanulás célja elsősorban nem az, hogy tudjunk reagálni a jól megtanult lista bal oldalára, hanem ha új helyzetekkel találkozunk (soha nem látott bemenet a bal oldalon) ne fagyjon le a rendszer, hanem lehetőleg valami értelmes választ adjon a jobb oldalon. Gondoljuk hogy ez rossz? Mert ha igen, akkor gondoljunk csak arra, hogy e nélkül a képességünk nélkül soha nem lettünk volna képesek arra, hogy akár csak egyetlen fizikai törvényt is leírjunk. Mert Galilei talán megfigyelte volna, hogy a vasgolyó meg a fagolyó egyenletesen gyorsulva zuhan, de hogyan jutott volna olyan következtetésre, hogy a papírgolyónak is ugyanígy kell viselkednie, hiszen az óvodás is láthatja, hogy az nem zuhan hanem szálldogál. Vagy hogyan vettük volna észre a szimmetriákat a természetben, vagy hogy vonta volna le Darwin híres következtetéseit, ha nem általánosít.
Az emberi agy valójában annyira jó ebben, hogy ezt akkor is csinálja amikor észre sem vesszük. Sztereotípiákat gyártunk mindenre. Nemrégiben Californiban nagy megrökönyödéssel vették tudomásul, hogy a felvilágosult, alapvetően liberális beállítottságú hallgatóság csimpánzok képeinek mutogatása után sokkal gyorsabban felismerte a fekete hallgatótársát mint egy fehéret. Sajnos ezt sokan hajlamosak úgy értelmezni vagy tálalni, hogy lám lám a diákok rasszisták. Ha azonban a rasszizmusnak ezt az erős definicióját (vagy éppen gyengét) vennénk alapul, pár pszichiátriai kategóriát leszámítva, kevesen maradnánk mentesek tőle. A nagy népszerűségre szert tett Implicit Association Test pontosan arra épül, hogy kérlelhetelen őszinteséggel mutatja meg ezeket a rejtett asszociációinkat (magyar verzió is elérhető).
A magyarázat tehát adott, hogy miért vannak sztereotípiáink. De vajon van is valami haszna, vagy csak egy olyan dolog mint a begyulladt féregnyúlványunk: minél hamarabb meg kell tőle szabadulni? Igazából ezt a kérdést már feltettem és meg is válaszoltam pár sorral feljebb. A világunk törvényekre épülő világ, azonban a megfigyelésük "zajos". Csak úgy ismerhetjük meg a valóságot ha képesek vagyunk mintákat (vagy sémákat) felismerni, sematizálni. A valóság megismerése meg azért jár egy-két előnnyel. Ne mondja senki, hogy nincs előnye annak, ha mondjuk cigány létemre felugrik a pulzusom egy sötét pesti sikátorban, amikor szembe jön velem három kopaszra borotvált bakancsos fiatalember. Nem hinném, hogy bárki rasszistának hívná az illetőt. Arra az extra pár szívverésre ugyanis igencsak szüksége lehet az elkövetkező pár perces sprintben. A sztereotípiák, írja Malcolm Gladwell a Blink című könyvében, pont akkor a leghasznosabbak, amikor hirtelen kell döntenünk és nincs idő mérlegelni. Ahogy az Egek urában mondja: "így gyorsabb".
Mi a baj mégis velük?
Láthattuk, hogy a sztereotítpiáink nemcsak természetes de rendkívül hasznos velejárói életünknek. Akkor mégis mi a baj velük? Az, hogy pontatlanok. Mivel egy zajos rendszerből indulunk ki, kezdeti sztereotípiáink nagyon durvák. A sémáink kezdetben nagyon egyszerűek. Ahhoz, hogy igazán hasznos, szofisztikált sémáink legyenek, idő és még több tanulás kell. Idővel sémáink nem csak finomodnak, hanem látszólag független területekről származó informacióink összekapcsolódnak, szintetizálódnak. Ez igaz mindenféle szakismeretre, de igaz laikus megfigyeléseinkre is, melyekre sémáinkat, sztereotípiáinkat építjük.
Talán itt most jól jön egy példa. Magyarországon élve a feketékről alkotott sztereotípiám elég egyszerű volt: csodáltam atletikusságukat és főként labdaérzéküket. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy hogyan lehetnek rasszbeli feszültségek a tengerentúlon. Azonban egy évnyi kelet new york-i metrózás jelentősen változtatott a képen. Mindig igyekeztem elhatárolódni explicit rasszista megnyilvánulásoktól, azonban elég volt néha a pulzusomat megmérnem, hogy tudjam, az agyam legmélyén már megkezdődött a "sémafinomítás". Az addigi steril, már-már dolgozószobai sztereotípiámat elárasztották negatív és pozitív élmények, és hazudnék ha azt mondanám, hogy a pozitívak voltak többségben. Pár hónap után arra lettem figyelmes, hogy kialakult egy másik sémám: gonosz és/vagy ostoba tekintet + hülyén felrakott baseball sapka sémaja, többnyire puerto-ricoiak. Aztán a sémák össze-vissza olvadozni kezdtek. Ma egy olyan "kitől kell megijednem sémám van" ami egyre inkább függetlenedik a színtől. Sokkal inkább olyan dolgokon általánosítok mint ruha, viselkedés, tekintet, etc. Amikor Obama megjelent a színen sok politikai elemző tette fel a kérdést, vajon lehetséges-e, hogy egy színesbőrű legyen az amerikaiak elnöke. Számomra akkor ez már nem volt kérdés, akkor ui. már a sémám nagyon hasonló volt egy átlag középosztálybeli amerikaihoz. Nem színhez kötődött elsősorban, hanem sokkal inkább viselkedéshez, ruházkodáshoz, tekintethez (bármennyire is körülhatárolhatatlan ez). Egy 'Obama féle' afroamerikai semmiféle averziót nem vált ki egy átlag amerikaiból.
Hogy a mostani sémám rasszista? Ha igen, akkor Obama is rasszista. Figyeljük meg mennyire gondos volt mikor összállította azoknak a dolgoknak a listáját amit nem szeret. Egyik pont a seggig hülyén lelógó farmer volt (fiatal afroamerikaiak trendi viselete manapság) (az eredeti listát nem találtam meg, de itt egy érdekes link). Amikor olvastam, rögtön tudatosodott bennem, hogy ez nálam is mennyire rossz pont, benne volt a sémámban. Valószínűleg nem véletlenül mondta pont ezt. Azonban legyen akármilyen finom is a sémám, a baj még midig az vele, hogy elképzelhető olyan krízis helyzet, amikor egy buta tekintetű (már ez se objektiv megfigyelés, hanem inkább egy tudatalatti szubséma), hülye baseball sapkát viselő, bunkón viselkedő, lelógó farmert hordó puerto-ricoit rosszul fogok megítélni és ennek tragikus következményei lesznek, magyarul hibázok.
Miért nem elég finomak a sémáink?
Probléma 1:
Egy sztereotípia legtöbbször pontatlan önmagában. A svédek szőkék, nyilván így nem igaz, a svédek 90%-a szőke, már helyesebb. Ezt a példát egy ÉS cikkből vettem (sajnos a hivatkozást nem találom), ahol a szerző azzal próbált érvelni, hogy mivel a svédek szőkék séma pontatlan, így nem is szabad használni. Ezzel nem tudok egyet érteni. A sémák lényege pont az, hogy segítse a tájékozódást a világban. Ilyen alapon ne írjunk tartalmat egy szépirodalmi mű hátuljára, meg ne legyen absztraktja egy tudományos közleménynek. A nyelv meg kell hogy engedjen ilyen pontatlanságot, a közösséget pedig sokkal inkább sémáink helyes használatára kell tanítani, semmint tagadni hogy az agyunk mégis szőkeként gondol a svédekre.
Probléma 2:
A sztereotípiák között vannak olyanok, amik még valószínűségi alapon sem igazak, mégis sokan elhiszik. (pl: a kínaik buták - az ellenkezője igaz, legalábbis az átlag IQ-kat nézve).
Probléma 3:
Az önmagukban igaz szereotípiákat a való életben sokszor fordítva használjuk, és úgy már nem igazak. A svédek 90%-a szőke állításból nem közetkezik, hogy a szőkék 90%-a svéd. Aki már hallott Bayes-ről az tudja miről beszélek. Ez egy súlyos probléma például az orvosképzésben. Általában azt tanulja meg a hallgató, hogy ez és ez a betegség ezzel és ezzel a tünettel jár. Hat év után lesz is egy betgségsémája. De általában csak a gyakorlat tudja megadni ennek fordítottját, a tünetsémát. Ugyanis egy frissen végzett medikus nem azzal találja szembe magát, hogy tudja mi a betegség és soroja el a legvalószínűbb tüneteket, hanem hogy látja mi a tünet és sorolja el mik a legvalószínűbb betegségek. Ez a fordított irány azonban egyáltalán nem következik az elsőből. Az az információ, hogy Magyarországon a büntények adott százalékát cigányok követik el, mennyiben segít annak felbecslésében, hogy egy szembejövő roma milyen valószínűséggel bűnöző? Nem sokat. Csak hogy tovább mélyítsem ezt a fonalat, gondoljon az olvasó arra, hogy mondjuk ha kijelentem, hogy az utóbbi 15 évben nyugati világ ellen elkövett terrorcslekmények több mint 50%-t muszlimok követték el, akkor valószínűleg igazat mondanék. Soha senki nem mondaná azonban, hogy a muszlimok 50%-a terrorista. Pedig az életben ezt az "apró" hibát lépten nyomon elkövetjük. Talán sikerült érzékeltetnem, hogy ez utolsó talán a legcselesebb és leglappangóbb veszélye az általánosításnak.
Látható, hogy a sémák legfőbb baja, ha túl durvák, túl egyszerűek. Illetve lehet egyszerű a séma ha nagyon erős a törvény és kevés a kivétel. Például a minden reggel felkel a nap sémám igen jól működik, pedi elég egyszerű. Általában azonban a sémáink finomításra szorulnak.
Egyik lehetséges válasz erre, hogy akkor legyünk finomak, lásd politikai korrektség. Azonban a politikailag korrekt ember félreérti a végcélt, a végcél nem a finomkodás, hanem a tisztánlátás. Itt ugyanolyan káros lehet a politikai korrektségre épülő vakság (teljesen egyetértve a Papp László Tamás és Németh György által végre mainstream médiában is megjelenő véleménnyel), mint a szélsőséges emberek "éleslátása". A tisztánlátás ugyanmolyan komplex mint a probléma amit kezel. A komplex sémákhoz azonban idő, információ és energia kell. Németh György helyesen tapint rá: "Más eszköz nincs, mint a minél elmélyültebb tudásszerzés."
Hogyan mélyítsük sztereotípiáinkat?
1. Vizsgáljuk meg, hogy az adott asszociációink mennyire anekdotikusak, mert amennyiben igen, elképzelhető, hogy nem is igazak.
2. Tudatosítsuk a hiba lehetőségét: az asszociáció igaz, de csak ilyen meg ilyen százalékban. Vagy, az aszociáció igaz, de csak egyik irányban, fordítva nem (lásd feljebb).
3. Az associáció deszkriptív, nem normatív. Azzal, hogy tudomásul veszünk egy asszociációt, ne gondoljuk úgy, hogy annak úgy is kell lennie, hogy az úgy jó, vagy az a természetes. Ez fontos lehet például fiataloknál, akik kiábrándulnak a hazug politikából. Az asszociációjuk valóban helyes, de remélem egyetért az olvasó, hogy ez nem normatív.
4. A sztereotípia, még ha helyes is, sokszor nem kauzatív. Két dolog együttes előfordulása nem feltétlenül jelenti egyúttal, hogy az egyik okozója a másiknak. Megint példa: bünöző cigányság asszociáció. Az, hogy a cigányságban magas a bűnözés aránya, az nem azért van, mert a cigányság önmagában hajlamosít a bűnözésre, hanem sokkal inkább egy harmadik közös okra vezethető vissza. A probléma máris nem a cigánysággal, mint cigánysággal, hanem a közöttük megtalálható harmadik okkal van, bármi is legyen az.
A legnagyobb probléma, azonban az, hogy sémáinkat álatlában hirtelen helyzetekben használjuk, mikor nincs időnk vagy lehetőségünk további információszerzésre, nincs lehetőség hogy növeljük a válaszunk pontosságát. Talán a legfontosabb kérdés, hogy ilyenkor mit csináljunk.
Aranyszabály:
5. A sztereotípiák többnyire igazak (sajnos azonban csak bizonyos keretek között), de ha morálisan megengedhető és nincs módunk további vizsgalódásra (idő vagy információhiány), érdemes a sztereotípiák szerint következtetnünk és annak megfelelően cselekednünk.
Ez az utolsó szabály a legfontosabb. Ugyanis az első négyet csak időbőségben lehet alkalmazni. Azok arról szólnak, hogy legyünk értelemes elemzői a világnak, akik lassúak a szólásra, gyorsak a hallásra, és megfontoltak a cselekvésre. Azonban ha nincs lehetőség egy sémát mérlegelni, finomítani, akkor gyakran pillanatok alatt kell helyes döntést hozni. Vajon az ellenségem éppen felém emelkedő keze valóban egy pisztolyt tartalmaz, vagy csak egy öngyújtót (lásd a szenzációs Gran Torino-t Clint Eastwood-tol). Ha egy ilyen esetben valaki elkezd lőni anélkül, hogy meggyőződne, hogy tényleg le akarják lőni, valószínűleg elítélnénk. Pedig a sztereotípiája helyes volt, nem sok lehetősége volt, hogy több információt szerezzen, és döntéskényszerben volt.
Itt jön be tehát a morál a képbe. Ugyanis, és ez a legidegesítőbb a médiában folytatott vitában, a fő kérdés nem az például, hogy helyes-e az az asszociáció, hogy a cigány bünöző. Mert mi van ha igen? Akkor ki lehet irtani? Nyilván nem. Hiába akarjuk megkerülni ezt a kérdést, de hinnünk kell, és kell lennie valamilyen közös alapnak, hogy mi a helyes és mi nem! Ez nem egy relatív életérzés, hanem valami amiért akár az életünket is tudnánk adni egy adott helyzetben. A fő hiányosságot itt érzem. Amikor kizárjuk a lehetőségét az abszolút igazságnak, akkor automatikusan kizárjuk a lehetőségét, hogy bizonyos dolgokat akkor se tegyünk meg, ha az úgy lenne logikus. Ha a vita arról megy, hogy a cigány bűnöző vagy sem, és nem arról, hogy mégha a leggonoszabb bűnöző akkor is van emberi méltósága, akkor rossz oldalon próbálkozunk. Vannak dolgok amiket akkor se szabad megtennünk, ha az összes asszociációnk azt mondja, hogy az a helyes. Ezért nem vagyunk végső soron állatok.
Utolsó kommentek