Keresztény körökben – ezerszeres tisztelet a kivételnek – nagy bizalmatlanság él a pszichológia ellen. Némileg parodisztikusan így foglalhatnánk össze a keresztény pszichológiaellenesség fő okát: „Megtértem, új emberré váltam, Isten megmentette a lelkem, ő az én lélekgyógyászom, mi szükség akkor pszichológiára?” Ha ez szélsőségesnek hangzik, hozzáteszem, hogy nagyon normális keresztyén ismerősömtől hallottam, hogy „minek bolygatni a múltat, amikor azt az Úr úgyis elfedezi”.

De hát sajnos ez nem így működik. Az életem nem egy darab megoldandó probléma, amely a megtéréssel megoldódik, azt csókolom. Ebből az lesz, hogy a megtérés ürügyén egy huszáros mozdulattal a szőnyeg alá söpröm az összes lelki bajomat, sérülésemet, úgy teszek, mintha nem lennének, így aztán egyre betegebb leszek, megrekedek a személyiségfejlődésben, és a vallást a szülőtől való függés folytatásaként fogom megélni. Ráadásul mindezt úgy, hogy közben „hitéletet” is élek. Ez hogy lehet?

Az alábbi hipotézist javaslom. Tételezzük fel, hogy a hitéletnek, a spiritualitásnak két pólusa van. Az egyik a „bolondság” pólus, a másik a „bölcsesség” pólus. Az első abból indul ki, hogy a teremtett világot át- meg átjárja a bűn és a gonoszság. Annyira vacak és rossz a világ, hogy a megváltás ebbe a rosszba radikálisan újat hoz, egy olyan fordulatot, olyan másságot, amely e világ logikájával, bölcsességével megragadhatatlan. Az Isten országa annyira elüt attól, ami körülöttünk van, hogy megjelenése mindig sokkoló, drámai, más. Elég, ha csak a keresztet nézzük, Isten bölcsességét, ami a világ számára bolondság. Hát nem éppen esik egybe a világ logikájával, hogy az Atyaisten saját Fia kivégeztetése által menti meg az emberiséget. Aki tehát ezen a póluson éli a hitéletét, az nem igazán fordul a világhoz semmilyen bölcsességért. Ha kell, radikálisan, önpusztító módon odadobja magát. A „bolondság” pólust képviseli az Ádám almái című csodálatos film, a leprásokat csókolgató, szent őrült assisi Ferenc, vagy az ortodox hagyomány szent bolondjai. Vagy a fiára kést emelő Ábrahám.

Mi a helyzet a „bölcsesség” pólussal? Itt nem a megváltással kezdődik minden jó, hanem Isten eredeti teremtett világával. Itt nem feltételezünk oly drámai törést az eredeti teremtés és a megváltott világ, az Isten országa között. A világban fellelhető sok pozitív dolgot, a sok szépséget, a gyógyító folyamatokat Isten munkájának tulajdonítjuk, akkor is ha a szereplők nem hívők. Isten megjelenése ezért nem mindig drámai, nem mindig radikálisan más és idegen. Élünk a világ bölcsességével, hiszen ez a világ, bármilyen is, még mindig Isten világa.

Míg az előbbi tendencia (bolondság pólus) - bár enélkül nincs kereszténység, nincsenek hithősök - a végletekig hajszolva önpusztító fanatizmusba és világmegvetésbe torkollhat, az utóbbi – bár úgy kell, mint a levegő maga – a gyakorlati ateizmusba: hiszen ha mindenben ott van Isten, akkor minek a vallásosságot megkülönböztető módon gyakorolni. Ha megcsodálok egy szál virágot, az ugyanúgy istentisztelet.

Ebből az következik, hogy előbb-utóbb mindenkinek ki kell alakítania saját spirituális életében valamiféle egyensúlyt a két pólus között. Ha valaki a pszichológia segítségével sikeresen kialakít magának egy boldogságra törő életvezetést, és észre sem veszi, hogy már rég belecsúszott az önkényeztetés elegáns egoizmusába, annak nem árt, ha betör az életébe némi „bolondság”. A „bolondság póluson” viszont tartósan nem lehet meglenni torzulások, kapcsolati katasztrófák nélkül. Ráadásul mi, keresztények általában még csak nem is tiszteletre méltó szent bolondok vagyunk, hanem egy olyan vulgárteológia áldozatai, amelynek az a lényege, hogy ami a világban van, többnyire rossz, ami bennem van, az is többnyire rossz, ezért aztán Isten szava, Isten munkája valahonnét kívülről és fölülről ereszkedik rám, pedig porcikám sem kívánja (s ez a „kívülről és fölülről” a legtöbb esetben egy szószék, ahonnan életidegen elképzeléseket sulykolnak).

Nagyon kell tehát a bölcsesség, az életbölcsesség, és a huszonegyedik században merem állítani, hogy a világ bölcsességét elsőrenden a pszichológia képviseli. Nagyon kell a gyógyító, nem kívülről-fölülről jövő istentapasztalat. Üdítő például, ahogy a jezsuiták ötvözik a keresztény spiritualitást a lelkiséggel, az, hogy kimondják: nemcsak kívülről és fölülről, hanem belülről, lényem mélyéről szólhat az Isten, hogy meg kell különböztetnem mély és hiteles vágyaimat nem hiteles, önző vágyaimtól, mert hiteles vágyaim egybeesnek Isten akaratával (lásd pl. itt).

Személyesebbre fordítva a szót: sok mindent csináltam életem során őszinte keresztény odaadással, nagy szeretettel, és nagyon ostobán, bolond módra, nem ismerve sem a saját, sem a velem kapcsolatban lévők igazi szükségleteit. A pszichológia bölcsessége olyan változásokat hozott az életemben (házasságomban és gyermekeimmel való kapcsolatomban, lásd például itt és itt), amelyet sok év gyakorló kereszténység nem tudott elérni, és amiben az egyház nem tudott segíteni.

Persze legyünk tisztában azzal is, hogy a pszichológia és a kereszténység ellenségeskedését nem utóbbi kezdte, hisz a modern pszichológia atyja volt az, aki a vallást infantilis illúziónak nyilvánította. Ezzel kapcsolatban észre kellene venni két dolgot, és nemcsak az egyházban, hanem a magyar pszichológus társadalomban is, ahol tudtommal még eléggé dominál a vallásellenesség. Az egyik, hogy a pszichológia élvonalbeli irányzatai már rég elásták ezt a csatabárdot, és a vallást a lélekgyógyítás fontos módjának tartják. A másik, hogy a kereszténység nemcsak a platóni örökséget – az ész és az önfegyelem mindenekfelett való elsőbbségét és az érzelmek megvetését – vitte tovább. Ennél eredetibb a bibliai, zsidókeresztény hagyományban a vágyak, a testiség, az anyagiság tisztelete, elismerése. Keresve sem találunk az ókori irodalomban az érzelmek változatosabb és gátlástalanabb kifejezését, mint például az ószövetségi zsoltárokban. A lélek szenvedélyeivel való szembenézés mindig is fontos részét képezte a keresztény hitgyakorlatnak, sőt, itt találhatók a modern pszichológia gyökerei is. Ide ássunk vissza, akár a világi pszichológia kerülőútján is! Hiszen mint láthattuk, a „bölcsesség” pólusán a világiasság fogalma elveszíti negatív felhangját. Gyakoroljuk, ahogy egy szakember írta, a „föld- és életközelség” spiritualitását!