Hová tartunk? Egy egyetemi oktató tűnődése

Az idők gyorsan változnak. Én 1990-ben végeztem a bölcsészkaron, és úgy jöttem el onnan, hogy a „posztmodern” kifejezést szinte alig hallottam. Később ifjú értelmiségiként lelkesen ünnepeltem azt, amit posztmodern paradigmaváltásnak szokás nevezni. Ma negyvenes egyetemi oktatóként visszafogottabb vagyok. Egyrészt Nyugaton sok üdvös folyamat kezd önmaga paródiájába fordulni, és amikor a nyugati szellemi áramlatokat tanítom, ezt gyakran megmosolyogják a magyar egyetemi hallgatók, köztük felnőtt értelmiségi emberek is. Közben ők egy olyan társadalomban élnek, ahol a posztmodernnek nevezett kulturális-társadalmi fordulat csak nagyon felemás módon és részlegesen ment végbe. Ilyenkor kénytelen vagyok egészen általános társadalmi-kulturális dilemmákon agyalni. Mit és hogyan tanítsak, amikor az egyik oldalon, nyugaton, valamin túl vannak és el is rontották, a másik oldalon, nálunk, pedig még az előző lépcsőfokokat sem másztuk meg, de már röhögünk rajtuk? Pedig egyik oldal is, másik oldal is, nyakig van a válságban.

A huszadik század a nyugati kultúra legnagyobb traumáinak volt tanúja. A fasizmus iszonyata, a második világháború, majd a kommunista diktatúra megsemmisítette a nagy átfogó megoldásokba, programokba vetett reménységet. Valami ilyesmire szoktuk azt mondani, hogy posztmodern. Miután a hagyományos vallás által felkínált nagy, átfogó megoldásokat elvetette, a modern ember grandiózus valláspótlékokkal, világmagyarázatokkal, messianisztikus nemzet- vagy világmegjavító elképzelésekkel állt elő. Ezek mind a nemzeti vagy nemzetközi egység megteremtése és a fejlődés jegyében születtek, és mind-mind rombolással végződtek, és tekintélyuralmi rendszerekbe, diktatúrákba, kegyetlenségbe torkolltak.

Ezért a mai nyugaton mélységes gyanú él az úgynevezett nagy, átfogó megoldásokkal, egységtörekvésekkel szemben. Ezeket a posztmodern filozófia „nagy narratívának” nevezi, és azt mondja, hogy minden ilyen nagy egység, akár nemzeti, akár nemzetközi, csak úgy jöhet létre, ha valakiket kizárnak belőle. A világ grandiózus, egységesítő értelmezései ilyenformán mind erőszakot rejtenek. A nagynémet egységbe nem férnek bele a zsidók, a kommunista rendszer üldöz mindenkit, akit osztályidegennek titulál, a mélymagyar elmélet alacsonyabb rendűnek tartja a „hígmagyarokat”, és így tovább.

A posztmodern Nyugat – ellentétben Magyarországgal, de erről később – bizonyos értelemben a hetvenes-nyolcvanas évek óta radikális önkritikát gyakorol e tekintetben. (Ez például igencsak előremozdította a német társadalom erkölcsi megtisztulását.) A nyugati értelmiség ráébredt arra, hogy évszázadok óta tartó hegemóniája során elfelejtette, hogy „mások” is vannak a világon. Ráébredt saját eurocentrizmusára (vagy USA-centrizmusára), arra, hogy saját élettapasztalatát kivetítette és általánosította. Nem véletlen, hogy éppen a feminista filozófusok, a világ „többségi kisebbségének” képviselői mutattak rá elsősorban arra, hogy amikor a Felvilágosodás általánosságban az emberről, az emberi észről, erkölcsről beszélt, akkor az úgynevezett Ember valójában a fehér férfi, vagy még pontosabban a fehér, nyugati férfiember. Ő a domináns hang, és a mérce, az ő élete, elméje a mérvadó. Mindenki „más” – a fekete, a cigány, a zsidó, a nő, a „harmadik világbeli” nem rendelkezik saját identitással, hanem arra való, hogy a fent említett nyugati Ember megkülönböztethesse magát tőlük. Azaz mindezek a „mások” a fehér ember önazonosságának sötét hátterét képezik.

Tehát, sommásan fogalmazva, az egyszerűsítés, az általánosítás, a nagy elméletek gyártása tilos, egy multikulturális, pluralista társadalomban a másik mássága, egyedisége iránti tisztelet kötelező. Ennek egyik megnyilvánulása a politikai korrektség. Tiszteljem a másik embert azzal, hogy nem nevezem „nyomoréknak”, hanem „mozgáskorlátozottnak”, nem nevezem „buzinak”, hanem „melegnek”, nem nevezem „digónak”, hanem olasz származású bevándorlónak stb. Ez elvezethet egészen odáig, hogy szinte minden csoportfogalom igaztalan általánosítás, ennélfogva tiltott. Nem mondhatom valakire azt, hogy ő „nő”, mert ezzel bebörtönzöm a társadalom által rárótt sztereotip nemi szerepbe. Nincs ilyen, hogy nő – csak dél-afrikai fekete nő van, meg rézbőrű dél-amerikai nő, meg kelet-európai nő. Sőt, ezek sincsenek, csak egyedi nők vannak. A magasfilozófiában a dekonstrukció pont valami ilyesmivel foglalkozik: semmilyen szónak, szövegnek nem rögzíthetem, nem zárhatom le a jelentését, hiszen akkor kizárok más lehetséges jelentéseket, ez pedig erőszakos, mondhatni fasiszta cselekedet. (Még mielőtt valaki ezt kikacagja, jelzem, hogy pont ez történt például a kommunizmus idején: azokat, akik nem úgy értelmezték a kommunizmust, azok alapító iratait, ahogyan a hatalmon lévők, szépen eltették láb alól. A középkori inkvizícióról nem is beszélve, ott is a Biblia értelmezése húzódott meg a háttérben. Szóval Derrida és társai nem annyira elrugaszkodottak, mint gondolnánk.)

Mint minden jó dolog, amibe a bukott ember belefog, úgy a fent vázolt törekvés is elromlik, fordítva sül el, önmaga paródiájává válik. A szándék jó, mégsem hozza a várt eredményt. A nyugati társadalom mardosó bűntudata önsorsrontóvá válik, és gyakran már a tradicionális nyugati értékeket veszélyezteti. A másság, a különbözőség végletes hangsúlyozása fragmentáltsághoz, elszigeteltséghez, magányossághoz, a párbeszéd, a közösség, az emberi kapcsolatok ellehetetlenüléséhez vezet – végső soron a teljes csöndhöz. Annyira tisztelem a másikat, hogy már nem merek neki mondani semmit, önmagam megmutatása eleve fenyegető, és nem is nyilatkozhatok más nevében, hiszen úgysem érthetem meg őt. Van is erre egy szakkifejezés: voice appropriation, vagyis a másik hangjának kisajátítása – erre hivatkozva bírálhatók például irodalmi művek – férfi nem írhat nő nevében, fehér ember nem bújhat az elnyomott afrikai bőrébe stb.

Pap Zsolt képe.

Nyilván ezek végletek, sokan kritizálják, bírálják, parodizálják is ezt az állapotot. Mégis riasztó – és sajnos alátámasztja a fent írtak tendenciózus jellegét – a konkrét példa. Frederick Buechner amerikai presbiteriánius teológus és szépíró önéletrajzi memoárjában olvasható egy sokkoló élménye az amerikai elitegyetem világából. A nyolcvanas években, már akkor, a következő tapasztalatot szerezte, amikor meghívták a Harvardra vendégelőadónak. Összehasonlítva a hatvanas évek izgalmas, intellektuálisan és spirituálisan is felvillanyozó egyetemi légkörével, a Harvardon bizalmatlan, passzív, elzárkózó diákokat talált. Amikor feladta kötelező olvasmánynak Shakespeare-től a Lear királyt, a feminista hallgatók felálltak, és tiltakozni kezdtek, mondván, nem olvasnak olyan művet, amelyben „szexista nyelvre” utaló jellegzetességek találhatók. Képtelenség volt a hallgatókat érdemi párbeszédre, vagy bármilyen őszinte megnyilvánulásra ösztönözni. Az amúgy visszavonult életet élő, spirituálisan érzékeny, sokak által tisztelt író végül kifakadt, és azt vágta a hallgatói fejéhez, hogy olyanok, mint a jégen fekvő, meredt, üres tekintetű döglött halak a kirakatban. Ekkor felállt egy fekete, afrikai diák, és kimért, afrikai angolságával a következőket válaszolta: „Azért nem mondok soha semmit arról, amit hiszek és gondolok, mert félek, hogy azonnal lelőnek.”

Na és Magyarország? Aki a fent említett nyugati irányzatokat magyar egyetemi hallgatóknak tanítja, nehéz helyzetben találja magát. Egyrészt örülhetnénk, hogy Nyugaton már lezajlott egy folyamat, látjuk a hátulütőit, tanulhatnánk belőle. Ám sajnos nem ilyen egyszerű. Ha egy társadalom nem esett át a megtisztuláson, nem tartott bűnbánatot, nem gyakorolt önkritikát, akkor nem nagyon van jogunk megmosolyogni a nyugati politikai korrektség abszurditásait. Előbb meg kellene érteni, feldolgozni, mi is a politikai korrektség, mi is a másság tisztelete, mi az, ami érték a posztmodern kultúrában. Mi azonban messze nem tartunk itt. Bár lenne, lett volna itt valaha olyan liberális demokrácia, amely most önkritikát gyakorolhatna, hogy lám-lám, ez a másságosdi azért kezd visszaütni. De nincs, nem volt másságosdi (leszámítva persze a társadalmi hatást kifejteni alig tudó liberális értelmiséget). Sajnos, az amúgy is visszamaradt társadalmunkat az elmúlt negyven év még inkább visszavetette. Ezért a magyar- és más hasonló országok „posztmodernitása” egészen máshogy fest, mint a demokratikus nyugaté. A tömegkultúra szintjén utolért minket a posztmodern. A villózó képeken, interneten felnövő generációk körében a tudatlanság nőttön-nő, és rohamosan csökken a szekvenciálisan gondolkodni képes állampolgárok száma. Nő az aránytalanság a hatalomra törő kevés okos, és a tudatlan tömegek száma között. Mi történik ilyenkor egy olyan országban, ahol a liberális, demokratikus értékeknek gyenge a hagyománya? Épp az ellenkezője, mint az előbb leírt nyugati folyamat. A szétesés ellenszereként megjelenik a Rend eszméje, megjelenik az erős kezű, diktatorikus vezető, a Vezér, akit a tudatlan átverhető tömegek követhetnek, és követik is, pszichológiai szükségszerűségből. A pluralista szétesést, a rájuk szakadt szabadságot, a céljavesztettséget, a működő közösségek hiányát ezzel kompenzálják.

Az értelmiséginek, különösen a keresztény értelmiséginek, és mindenkinek, aki a fiatalabb generációkra hatni tud, feladata lenne, hogy a másság és különbözőség posztmodern felismerését úgy közvetítse, hogy közben mindvégig ragaszkodjon az európai felvilágosodás örökségéhez is. Feladatunk, hogy átmentsük a józan, ésszerű, logikus gondolkodást, a kiegyensúlyozott, tárgyilagosságra törekvő kutatás tiszteletét, valamint az igazi keresztény értékeket (szeretet, párbeszéd, emberi méltóság, méltányosság, közösségiség) egy közelgő, vagy már itt lévő újbarbár korban.