I. - Hagyjuk a halat! - legyintek a levegőbe könnyedén és elegánsan. Szavaimnak semmifajta átvitt jelentése nincsen, nem a kereszténység hanyagolására szólítom fel a vacsorázó közönséget, hanem egy nagyon is valóságos hekkre utalok, aminek a fele még mindig a tányéromon hever.

Egy amerikai elcsomagoltatná, egy nyugat-európai is elcsomagoltatná, semmiféle problémát sem csinálna ebből magának, és én is szívom a fogam, mert jól esne reggelire. De egyszer élünk, utánunk vízözön, és egyébként is szétrúgjuk a csárda falát határtalan jókedvünkben. Legalábbis erre hivatkozom. Tesszük magunkat, mintha mulatnánk, lányok nélkül azonban üres és lehangoló az éjszaka, úgyhogy mi sem sokáig vitézkedünk. Aranyifjak kullogó, lehajtott fejjel. Alattunk hömpölyög a Duna, a távolban tábortüzek, hajó úszik a lábainknál, minden díszlet a helyén, csak a szereplők hiányoznak csücsörítő ajkakkal, és ez elszívja az ember életerejét. Úgy elszívja, hogy végül már-már meggörnyed. Megmarad tehát a szívfeszítő, nagy-nagy életérzés, a cigaretta és a bor…

II. Nem, köszönöm, inkább nem kérek a borból, visszahúzom a kezem. Egy értelmes ábrázatú, de részeg, rendesen öltözött tag kínálgat: „Te meg miért így nézel ki?”

Azt mondja, mi ezt úgysem értenénk, ugyanis az állapota a szellemvilággal kapcsolatos. Mint mikor az ember jéghideg vizes dézsába mártja a fejét, úgy próbáljuk hirtelenjében összeszedni aranyifjúi gondolatainkat. Gyűrött az egyenruhánk, karikás a szemünk.

Hja, hogy a szellemvilág. Tudunk a szellemvilágról. Tudunk az angyalokról, tudunk a démonokról, csak nem vagyunk olyan hülyék, hogy azt hinnénk, az utóbbiak is jót akarnak nekünk. Meghatottan állunk ezelőtt az ember előtt. Kívülről fújja a bibliai tanításokat, bennünket is okít:

„Hja - reagálunk pedagógiai hevületére -, ha ezeket mind tudod, akkor miért vagy itt?” Azt feleli, sokféle ördögöt űztek már ki belőle, a paráznaság démonait például. Most egy olyan szolgálóra lenne szüksége, aki az alkoholizmus sötét angyalaitól szabadítja meg hatalmas hangon kiáltva:

„Egy olyan hely kellene neked inkább, ahol törődnek veled, és meggyógyítanak.” Kórházban volt már, pszichiátrián. Skrizoféniás. Egy skrizoféniás viszont nem lenne képes bemenni egy boltba, rámutatni egy konzervre, és aztán megkérni udvariasan az eladónőt, hogy ezt adja oda, kérem. Rábólintunk:

„Van egy Kékkereszt Iszákosmentő Misszió nevű hely, oda elmehetnél.” Azzal meg az a baj, hogy református…

Az eszmecsere másfél óra után elkerülhetetlenül körkörössé válik. A következő busszal elmegyünk, azóta sem tudjuk, mi van vele…

III. Hogy velünk mi van? Hát évek óta nem beszéltem így, azt kell, mondjam, ilyen komolysággal használva ilyen szavakat. Valóságos helyzetben, valóságos súllyal. Elkoptatják a szavak jelentőségét, de ez régi mese. Fejbe kólintott megint csak ennek a világnak a polarizáltsága és összetettsége. Csókok és imádság, bor meg démonok (angyalok), nekünk pedig ezt a hatalmas nagy erőteret kellene integrálnunk magunkban valahogyan. Vannak, akiknek ez simán megy, akármelyik utat választják is. Mi meg csak felvonjuk a szemöldökünket…