Miután miniszterelnökünk kimosakodta magát vasárnap a közszolgálati televízió Szólásszabadság című műsorában az ámulva hallgató riporter előtt - mert mi mást is tehetne egy riporter ilyen helyzetben, mint hegyezi a füleit és befogad -, és megszavazta magát a XXI. századi történelem legnagyobb magyar alakjának, aki egyenes gerinccel és félelmet nem ismerve száll szembe a velejéig romlott politikai elittel, akik a választópolgárokkal összekacsintva állják útját a valódi reformoknak, szóval ezután a skrizofén kirohanás után, a születésnapi partimat az összes remek süteményekkel odahagyva kocsiba pattanunk, és kirobogunk a Kossuth térre.

Azt már a helyszíni közvetítést látva felmérjük, hogy szegény demonstrálók bajban vannak, egyrészt örülnek a kamera megtisztelő figyelmének, másrészt szűkös a repertoárjuk, hamar kifogynak a jelszavakból, ezért zavart szünetekkel kezdik el ismételgetni ugyanazokat a rigmusokat, az önreflektáló értelmiségiek pedig már eleve ki sem nyitják a szájukat. 

Mindez azonban a lelkesedés első perceiben nem zavar. Hatalmas füttykoncertre érkezünk, és bár egyáltalán nem számítottam rá, de valami tiszta és lökésszerű borzongás jár át. Az az erő - erre tippelek -, amely szerencsés korokban egy nemzet tartását adja. Új ötletünk is támad: búcsúbuli, mint skandálnivaló.

Aztán csak álldogálunk. Mennénk mi, cselekednénk, de hát nincs hová és nincs mit. Körülöttünk ugyanaz a tanácstalanság. Egy fiatal társaság belekezd a Kossuth Lajos azt izente első soraiba. A fáradó tömeg kényszerűen, jobb híján csatlakozik. Nehéz úgy órákig öklöt rázva ordítani, ugyanazzal az erővel lemondást követelni, ha mindezalatt válaszként csak az eső csorog az ember nyakába a felhőkből. 

Végre  döcögve azért, de elérkezik a mi időnk. „Szemlőhegy utca” - ordítja valaki, mi pedig azonnal kapcsolunk. „Búcsúbuli” - zendítünk rá kórusban, és a tömeg átveszi a jelszót. Nem egy nemzeti dal, ráadásul nem is én találtam ki, de büszkeség dagasztja a szívem. „Induljunk, induljunk!” - kiabálják tőlünk jobbra vérmesen. Az emberek kapva-kapnak az új lehetőségen: „Induljunk, induljunk!” - zúgjuk a helyünkön maradva, majd elcsöndesedve. Egyöntetű az akarat és nagy az elhatározás.

Fél óra elteltével a Parlamentet bámulom. Gyönyörű az Országházunk. Nem ismerem a pontos részleteit a Bastille júliusi ostromának, de jelen pillanatban nagyon is elképzelhetőnek tűnik az a forgatókönyv, amely szerint a feldühödött francia nemzet nem valamiféle elszánt hősiességből ment neki végül a börtönnek, hanem megunta a lődörgést, és valamit tenni akart. Itt vagyunk, semmi felemelő nem történik, meg itt van ez a Parlament...

Egyelőre óvatos vagyok, és tartom a távolságot, ki a fene szereti, ha manipulálják. Ám ahogy telnek a napok, egyre inkább megmelegszik a szívem. Igazunk van. Igaza van a körülöttem állóknak, nem az Árpád sávos lobogósoknak, meg az alkotmányozó nemzetgyűlésnek, hanem a tisztes, de felháborodott polgároknak. Úgy érzem, hogy tisztulok, és úgy érzem, hogy az országunk tisztul, ha nem is rohamos tempóban, és nem is tartósan. De legalább ez az időnként megjobbulást hozó periodikus dinamikája megvan a történelemnek, amiről aztán vágyakozó, de realista boldogsággal mesélhetünk a mindig felnövekvő még hiszékeny gyermeknemzedéknek...