El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2007.11.01. 15:37 Mattheo Guilleaume

Lenni vagy nem lenni

Johannes Guilleaume félte a halált. Bátor ember volt, nem ijedt ő meg semmitől, de a halált, azt azért félte. Gyerekkorában látott először halottat, odaengedték, mert hogy már elég nagy volt ehhez. Óvatosan érintette meg a nagybátyja arcát, aztán megrettenve húzta vissza a kezét. Hideg volt ez az arc és túlontúl is mozdulatlan. Olyan, mint a malac húsa nyersen, ruganyos, de azért nem könnyen gyúrható. Önkéntelenül is visszanyúlt, vonzotta a tömör, rideg anyag, markolászni való. Rávertek a kezére. Megértette, ezért nem is igen bőgicsélt a pofon miatt, az apja szakállát sem húzkodhatta kedvére. Akkor a bácsi karját emelte volna meg, ám az is ugyanolyan volt, mint az arc, súlyosan feküdt, mozdíthatatlanul. "A bácsi nincs itt" - mondták neki, mert elértették mozdulatát. "Hogyhogy nincs itt?" - kérdezett vissza bizonytalanul. "Miért, itt van?" El kellett ismernie, hogy nincs: "Akkor ki ez itt?" És a szülei ekkor szövevényes magyarázkodásba fogtak...

Utóbb, felnőtt fejjel visszagondolva rájött, hogy a szülei ködösítettek, mert ők is ugyanerre a kérdésre keresték a választ önmagukban. Jobb híján azt a teóriát vázolták fel, amit akkor a többség hitt vagy legalábbis hivatalos alkalmakon csak evvel illett előhozakodni. Testről beszéltek és lélekről, meg hogy a bácsi lelke már a mennyországban jár, Isten színe előtt és boldog. Az érvelés logikusnak tűnt és jól magyarázta a tényeket, ezért akkor kételkedés nélkül elfogadta. 

Azóta azonban sok helyütt járt, sok mindent látott, ám ennek a sokat hirdetett Istennek sehol sem akadt a nyomára. Igaz, nem is kereste különösképp, de azért azt sem lehet mondani, hogy örökké csukva tartotta volna a szemét, éppen ezért ennyi idő alatt valamire csak-csak illett volna felfigyelnie ennek a teremtő úrnak a munkájából, ha már csakugyan tulajdon felséges kezeivel kormányozza ezt a világot. Ám ehelyett csak nyomorúsággal találkozott, irtózatos gaztettekkel, és egyszer sem nyílt meg az ég, hogy ezek közül bármelyik is megakadályoztassék. Persze mindig akadtak magyarázatok, lehetett toldozgatni-foldozgatni a tényeket, végül azonban nem lehetett letagadni a valóságot, a csupasz fenék kitüremkedett a piszkosfehér gatya alól.

A világ túlságosan is könnyedén elműködik az isten nélkül, sőt ebben a fomájában, csakis nélküle működhet el. Az ember magára hagyottan él, és ha létezik egyáltalán valamiféle istenség, annak trónusa túlságosan is messzire állíttatott fel ettől a földgolyóbistól, hogysem abból a magasságból bennünket még bárki is észrevehetne. A gazdag dőzsöl, boldogan szerez, a koldus éhezik, elállatiasítja az ital és már élve is halott. Nincsen semmiféle igazságosság, semmiféle igazságtétel, és annak jó, aki a morális kérdéseken nagyobb nehézségek nélkül teszi túl magát.


Mindazonáltal azt el kell mondani, hogy habár Johannes Guilleaume mindezt igen jól látta és igen pontosan megértette, és azzal is tisztában volt, hogy ez nem csupán általánosságban, hanem igen konkrétan őrá, saját magára vonatkozóan is igaz, mégsem tudta a tartását soha feladni és a gerincét meggörbíteni, holott lehetősége akadt volna rá bőven, hiszen jó családból származott. Ezen egyébként maga is elcsodálkozott alkalmanként, és nem is értette meg soha egészen önmagát. "Lennie kell valaminek" - hozakodott elő baráti társaságban olykor-olykor, mikor minden gondolatmenetének a végére jutott. "Semmi sincsen" - hűtötték le ilyenkor, mert ilyenek voltak a barátai.

A halálról is ilyesformán vélekedett. Úgy képzelte jobb híján, mint a születés előtti életet. "Megszűnünk, eltűnünk, nem leszünk többé." Semmiféle mismásolást, szépítgetést nem volt hajlandó elfogadni a puszta tényeken kívül, és éles esze, mint a szike választotta el a lényegest a lényegtelentől. Túlságosan is jól emlékezett még nagybátyja húskeménységű arcának érintésére. Ugyanakkor szülei kérdésére is emlékezett, hiszen, aki ott feküdt, nem a nagybátyja volt, nem lehetett ő, ezért olykor-olykor mégiscsak felvetette barátai körében, hogy valaminek azért csak-csak lennie kell, másképp nem lehet, amire azok nagyokat hallgattak válaszképpen. 

Aztán, ahogy korosodott Johannes Guilleaume, az Istennel is megbékélt lassan. Amikor másokon segített, maga is örült és ismeretlen tisztaságot járta át a belsejét. Mély szeretet érzett magában olykor, egy másik lény kitapinthatatlan, nesztelen szeretetét, és mindezek és más tapasztalatok alapján rájött, mert éles esze volt, hogy ebben a világban ténylegesen műkődik egy másik erő, egy szerető erő, ami valóban lehet - sőt végsősoron ez a valószínűbb -, hogy a teremtő erővel azonos. Krisztussal szemben azonban haláláig bizalmatlan maradt, egyházának pedig egyáltalán nem hitt.

"Krisztus és keresztje ontológiai szimbólum, annak a feszültségnek a legmélyebb költői kifejeződése, amely ebbe a világba a jó és a rossz szembenállásának eredményeként óhatatlanul is belékódoltatott. A jó, képességei határán, önmagát feláldozva váltja meg, azaz teszi önmagához hasonlóvá a rosszat. Hétköznapi csatáknak, emberi döntéseknek a kozmoszba vetített, hatalmas drámája, ami azonban nem csupán jelkép, hanem véres valóság, hiszen a színfalak mögött valóban gigászi erők csapnak össze egymással."

A családi krónika szerint ezekben a mondatokban összegződik a legvilágosabban és legkiforrottabb formájában a véleménye erről a kérdésről. Én azonban, aki mindannyiunk közül a legjobban ismerem őt, és dicsekvés nélkül állíthatom, hogy igen bensőséges kapcsolatot ápolhatok vele, tudom, hogy a lelkének egy részében mindvégig gyerek maradt, és éppen ezért tovább jutott ennél és hitt. Kicsit kikacsintva ugyan, de hitt, mert éles esze volt és lelkének egy részében gyerek maradt, ezért az ígéret szerint nem is halt meg soha...


5 komment

Címkék: halál vakvágány halottak napja


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr45215312

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Refuse/Resist! 2007.11.02. 12:41:50

Olyat tanultunk annak idején hittanórán, hogy ha nagy mennydörgések közepette megjelenne Isten, akkor bizony oda lenne a szabadságunk. Úgy érzem, ez sok mindent megmagyaráz.

Csak azt nem értem, hogy az angyalok minek lázadtak...
Habár nekik lehet, hogy nagyobb élvezetet okoz a gőg.
ááá, erről úgyse tudunk semmit, hisz magunkat se értjük, legfeljebb kapizsgáljuk.

Mattheo Guilleaume · http://elmondo.blog.hu 2007.11.05. 12:03:29

Hát igen, ez egyrészt igaz, másrészt...

Ha hihetünk az evangéliumi beszámolóknak, márpedig miért ne hihetnénk, akkor az emberek egész sokáig képesek elmenni szabadságuk megőrzésében. Jézus halottat támaszt fel, bénákat gyógyít stb., az emberek mégsem hisznek. Még panaszkodik is: ha a szavaimnak nem hisztek, legalább a cselekedeteimnek higgyetek. Vagy: ha Sodomában és Gomorában történtek volna mindezek, mindenki megtért volna porban és hamuban (vagy valami ilyesmi). Úgy tűnik tehát, hogy ha tagadhatatlanul megjelenne az Isten, megroggyanna az emberek térde, ezen kívül azonban sok mindent hajlamosak elviselni...

És akkor felmerül a kérdés: az Isten miért nem gondoskodik jobban? Úgy értem: rólam nagyon jól gondoskodik, de én vszleg jó helyre születtem. Szóval itt fel lehetne sorolni jó sok katasztrófát, meg szegény sorsú embert, meg meg nem érdemelt halált, megerőszakolást, társtalanságot stb. Persze lehet mondani, hogy lárifári, bízzunk Istenben, attól függetlenül szerintem ezek nehéz kérdések...

Refuse/Resist! 2007.11.05. 13:08:53

Jézus idejében más volt, a csoda nem olyan volt, mint most. Ma már pengeéles határ van a tudományba beleillő és a "csodás" jelenségek közt, legalábbis elvileg. Amúgy meg rohamosan csökkennek a "csodás" jelenségek, a tudomány egyre több magyarázatot talál.
Ezzel együtt a csoda fogalma is átértékelődik, többre értékeljük a Böjte Csaba-féle csodákat, és kevesebbre a hókuszpókusz-rózsákká-változó-kenyerek (egyik legundorítóbb szentsztori...) típusú eseményeket. Ma egy tudományosan is jól dokumentált csoda sokakat elgondolkodtatna (már akik hajlamosak ilyenfajta tevékenységre...), és ütős lenne.


"És akkor felmerül a kérdés: az Isten miért nem gondoskodik jobban?"

Ezen én is sokat rágódtam, sőt még most is. Sőt, én továb is mentem, tehát az, hogy rólam jól gondoskodik, az relatív, hisz pl. egy heroinista olyan boldogságokat él át, amit el se tudok képzelni (nyilván utána jön a fekete leves vagy a legélvezetesebb halál). Szóval csak azt akarom mondani, hogy nagyon könnyen elképzelhető egy sokkalta "tükéletesebb", "jobb" világ...

Az utóbbi időben egyre inkább azt érzem, hogy Istent egy sebész metafórája írja le a legjobban.

A hitről: minél többet tudok minda tudomány, mind a teológia területéről, annál bizonytalanabb leszek. Végül ez a kérdés egy teljesen más síkon fog eldőlni, a hit ich-du kérdés, nem ich-es (csak most kezdtem Buber könyvét, lehet, hogy ez így nem túl értelmes...).

Mattheo Guilleaume · http://elmondo.blog.hu 2007.11.05. 15:17:36

"Jézus idejében más volt, a csoda nem olyan volt, mint most. "

Igen, mert akkor pl., amikor villámlott és dörgött az ég az emberek óhatatlanul is Istenre vagy istenekre gondoltak, hiszen másképp el sem tudták képzelni - vagy kevesen tudták elképzelni -, hogy miként történhetnek ilyenek. Több volt a csoda, ebben igazad van. Másrészről viszont egy halott feltámasztása akkor is ugyanúgy megrázta az embereket szerintem, mint ahogy most is megrázná, éppoly képtelenségnek tűnt, mint ahogy annak tűnne manapság is, ha valaki megtenné. A csodák között tehát vannak kategóriák...

Amikor az írástudók azzal vádolják Jézust, hogy az ördög segítségével tesz csodákat, azt mondja, minden bűn megbocsáttatik, de a Szentlélek káromlása nem bocsáttatik meg. Azóta is töprengenek rajta, mit is értett ezen pontosan, de konkrétan az írástudóknak címezve ez azt jelenthette, hogy aki látja mindazokat a cselekedeteket, amelyeket ő véghez vitt, Izrael tanítója, a Törvény, Próféták és Írások ismerője, és mégis azt mondja, hogy ezek a csodák az ördög segítségével történtek, hát az igencsak rossz lóra tett. Egy törvénytudónak pontosan tudnia kellene, hogy kivel áll szemben, mint ahogy Nikodémus tudta is, hiszen azt mondja: senki sem tehet ilyeneket, csak ha nem az Isten küldte...

No, amire ki akarok lyukadni: maga a csoda látása - legyen az modern csoda vagy ódivatú - nem elég, sem most, sem akkor, mert azt még így vagy amúgy el tudja rendezni magában az ember. Kell még, hogy valamiképpen az Isten is megnyissa az ember szívét, szemét...

No, de ennyit a dogmatikáról...

"csak most kezdtem Buber könyvét, lehet, hogy ez így nem túl értelmes..."

Szerintem teljesen értelmes. Magam is hasonló következtetésre kezdek el eljutni egy mély válság után, amit igencsak megtámogattak a tudomány és teológia területén szerzett ismeretek...

Refuse/Resist! 2007.11.07. 13:32:42

"éppoly képtelenségnek tűnt, mint ahogy annak tűnne manapság is"
azért én nem "éppoly"-t mondanék...
Ld. pl. Illés. Indiában meg a jógik trükköznek mindenféle állapottal, érdekes kérdés, hogy velük a tudomány meddig jutott...

A csoda látása...
Mindig megmagyarázhatja az ember magának, hogy ez valami más... Pl. a farizeusok nem tudtak jobb kibúvót találni, mint hogy az ördög művét látják.
Ez a kognitív disszonancia jelenségével jól magyarázható, asszem.