Múlt héten Geert Wilders filmje kapcsán az iszlámtól félő radikális hangokról és az arra adott médiareakciókról írtunk. Némileg ezt kiegészítve, lássunk néhány világsajtó-szeletet a szituáció inverzéről: a keresztényekről a Közel-Keleten.

Nagy szenzációt keltett nemrég a frissen épült első katari keresztény templom, amelynek különlegességét az adta, hogy semmiféle kívülről látható keresztény szimbólumot nem hordozhatott. Sem szobrokat, sem keresztet, de még tornyot sem. Egy - a Yemen Times által másodközölt (eredetileg a Deutsche Wellenek adott) - interjúban a katari püspök ezt elfogadhatónak nevezte, hiszen az épületen belül mégiscsak szabadon gyakorolhatják végre a hitükek. (Az interjú éppen a nagyon óvatos diplomatikussága miatt élvezetes olvasmány.)

A katari templom ügye európai szemmel persze elég furcsának tűnik. Különösen akkor, amikor az ember arról olvashatott, hogy Oxford négy (!) mecsetje közül a központira már erősítővel kihangosított imára felhívó technikát terveznek. Mintha kissé felbillent volna a világ, és ezt az érzést még fokozta is az, hogy az oxfordi anglikán püspök támogatta az ötletet. Később persze kiderült, hogy a muszlimok nem tervezték a kihangosítást, ez azonban már érthetően nem kapott akkora visszhangot.

A nyugat-európai keresztény vezetők jelentős részére egyébként is jellemző egyfajta konfliktuskerülő, olykor inkább behódolásnak mint valódi toleranciának tűnő hozzáállás az iszlámmal szemben. Ez egyszerre tűnhet gyengeségnek, a krisztusi szeretetparancs megélésének vagy éppen a szekuláris törekvésekkel szembeni stratégiai partnerkeresésnek - elvégre például a vallási szimbólumokat az állami szférából kiszorítani próbáló tendenciák mindkét vallást sújtják. Ebben a jelenlegi, amorf, kiismerhetetlenül barátkozós légkörben nem csoda, hogy sokan félreértik az olyan - mindenképpen furcsa -  mondatokat, mint amikor az anglikán érsek azt vetette fel, hogy az Egyesült Királyság törvénykezésében helyet adjanak az iszlám Saría jogrendszer egyes elemeinek.

Egyébként éppen az érsek, Rowan Williams szólalt fel a napokban a Közel-Keleten üldözött keresztények ügyében. Williams az USA és az Egyesült Királyság külpolitikáját okolta: az agresszív Nyugat előretolt vonalának tekintik most már azt a keresztény kisebbséget, amelynek nagy része amúgy őslakos a földön. A muszlim országok felelősségéről Williams nem beszélt.

Ezt az óvatosságot persze a jószándék is vezethette, hiszen talán nem lenne bölcs a térségben valóban megindult pozitív folyamatokat is veszélyeztetni. Katarban már tervezik a protestáns templomot is, sőt a Times nemrég arról írt, hogy Szaúd-Arábiában is, ahol az iszlámnak az egyik legszigorúbb változata az államvallás, tárgyalnak már egy katolikus templom építéséről. Libanonban pedig szintén a napokban keresik a bevándorlásra mint globális problémaforrásra a megoldást a muszlimok és a keresztények, együtt.

Nehéz reálisan látni a közel-keleti kereszténység jelenlegi helyzetét. A BBC viszonylag friss összefoglalója a témáról nagyon jó, objektívnek tűnő anyag. Nem lehet azonban nem észrevenni, mennyivel rózsásabbnak írja le szituációt, mint a - kifejezetten a ma üldözött keresztények helyzetét bemutató - CSI (Christian Solidarity International) beszámolói.

A CSI-t persze sokan elfogultnak tartják, talán némileg az is. Jómagam viszont úgy érzem, olyan aránytalanul kevés szó esik a tibeti szerzetesek meghurcolása, a zsidókkal szembeni erősödő antiszemitizmus, és a muszlimokkal szembeni európai előítéletekhez képest a bebörtönzött és/vagy kivégzett keresztény mártírokról, hogy akár hangosabban is kiabálhatnánk. (Esetleg erősítővel kihangosítva?)