Kitapintom a gereblyét, a vadetetőt, a filccel borított kulacsot, de ha érzem, hogy odébb áll, mint aki a helyzet ura, fontoskodva ugyanazt a tárgyat veszem kézbe, amit már megismertem.

A városban aztán felbátorodok, neki is megyek az első kukának. Majd egy motorháztetőnek. Nehéz kirakni, vajon milyen autó elé léptem ki. A zöldségesnél kezembe ad valamit. Puhult krumpli vagy zeller? A krumplinak poros-földszaga van, a hagymának zörgős héja. A kivi meg szurkál.

Az újságosnál viszont csak papírszag van. Simogatom őket, reménytelen.

Másik szoba. Előre megy, közben beszél hozzám, instruál, kövessem a hangját. Húsz évig nem látott, meséli. Cukor. Amikor már ráment a szemére, az orvos még mindig állította: felszívódik, újra látni fog.

Nem szólok, csak hallgatom. Közben hirtelen szűknek tetszik a folyosó, behúzom a nyakam. Nem kell lehajtani a fejed - mondja-, gyere be.

Kőorr, kőszáj, kőfül. Ez fejszobor, ez könnyű. A következő alkotás már nehezebb. Mintha egy fenék, vagy fej? És egy, vagy kettő? Comb, oszlop, fa? Segít: egy párt fogdosok épp. Irulok, nem akarom megfejteni az erotikus jelenetet, kacarászunk. Átvezet egy másik női fejre, nézzem akkor ezt, milyen szép a haja.

A bisztróban a bárszékre ültet, a pultról leverek egy műanyag üveget. Hentergő hangja után nyúlok, megvan.

Most kártyaasztalnál vagyunk, húzok. Braille-cinkelt: treff hatos.

Kint még egy cigi. A bántó fénytől hunyorgok, fiatalabb, mint hittem.

Puszi - ami részemről inkább arccsont - csapásnak sikerül.

Tán haragszol? - viccel. (Nem, csak most sokat láttál/láttam - mondom magamban). Köszönés mellé azért hehegek egyet.

Láthatatlan kiállítás, már csak június 15-ig.