Szerintem igen. Mondom ezt annak ellenére, hogy vallásos ember vagyok. Egy demokratikus, plurális társadalomban az állam nem kényszerítheti rá egyetlen világnézet erkölcsi rendszerét sem a tagjaira. Azaz rákényszerítheti, csak annak nem lesz jó vége semelyik fél számára sem. Ha a kereszténység erkölcsiségét kényszerítjük a népre, az egyrészt elnyomáshoz, emberi életek megnyomorításához vezet, másrészt az emberek megutálják a kereszténységet/keresztényeket.
A polgári házasság úgysem vallási dolog, nem szentség. Az más kérdés, hogy a templomokban összeadnak-e homoszexuálisokat. Az az adott felekezet dolga. De miért kéne a polgári házasságot tiltani?
A fenti véleménnyel szemben három ellenvetést tudok elképzelni hívő oldalról (tehát a saját oldalamról). Ezek között van, ami engem is félelemmel tölt el, van, ami nekem is kényelmetlen érzéseket okoz, de olyan is van, ami nem különösebben zavar.
Kezdem azzal, ami nem különösebben zavar: „a homoszexuálisok házassága csak az első lépcső, ha azt kiharcolták maguknak, akkor majd jönnek az újabb borzalmas követelések”. Ez igaz. Utána feltehetően jön a poligámia, poliandria és poliamoria (egyfajta kommuna, amiben több férfi és nő él együtt). Elvégre is miért nehezítsük meg az ilyen közösségekben élő emberek életét mindenféle bürokratikus és jogi hercehurcával. Ha ezeket a formákat is elismernénk mint „házasságot”, akkor sokkal egyszerűbb lenne az öröklés problémájának a megoldása ezekben a családokban. Hogy a felvetés nem is annyira légből kapott, azt bizonyítja, hogy már néhány éve a New York Timesban olyan egész oldalas hirdetést jelentetett meg néhány tudós és leszbikus-homoszexuális aktivista, amelyben pontosan ezen formák elismerésére szólítanak fel.
A következő ellenvetés azonban már bennem is kényelmetlen érzéseket okoz: „de ha házasodhatnak, akkor gyerekeket is fogadhatnak örökbe, ill. nevelhetnek”. Hát igen, erre tényleg elbizonytalanodik az ember. Mivel személy szerint viszolygok a homoszexuális családmodell gondolatától, nem szívesen látnám, hogy gyerekeket is nevelnek. Arról nem is beszélve, amit a már hivatkozott New York Times-os hirdetés is felvet, hogy azt is lehetővé kéne tenni, hogy akár több homoszexuális/leszbikus pár közösen is nevelhessen egy gyereket. Ugyanakkor laikusként hajlok arra, hogy ha a szakemberek (pszichológusok, pedagógusok, szociológusok) döntő többsége meggyőző érvekre alapozva azt mondja, hogy ez jó a gyereknek, akkor nehéz szívvel, de erre is rábólintsak. Még abba is belemennék, hogy ha a szakemberek nagyon megosztottak, akkor mindig az adott intézmény dönthesse el, hogy hajlandó-e örökbe adni gyerekeket homoszexuális pároknak. Viszont azt megjegyezném, hogy félek attól, hogy a tudományos vitában félresöpörnének hívő kutatóktól származó esetleges ellenvéleményeket, mondván, hogy „ők elfogultak”, mintha a nem hívők elfogulatlanok lennének és nem befolyásolná őket az aktuális divat és korszellem. De ez már egy gyakorlati kérdés, ami nem érinti azt az elvi álláspontomat, hogy ebben a kérdésben hajlandó lennék a szakemberek döntésére hagyatkozni.
A végére hagytam azt az ellenérvet, ami szerintem a legerősebb, bár Magyarországon nem sokszor hallottam még: „az alternatív családmodellek jogi elfogadása gyakran vezet a vallásos emberek és szervezetek hátrányos megkülönböztetéséhez, ellehetetlenítéséhez”. Legutóbb a Los Angeles Times hasábjain érvelt emellett Marc D. Stern, a kérdés egyik zsidó szakértője. Az érv lényege, hogy a vallási szervezeteknek nem csak templomaik vannak, hanem iskolái, kórházai, árvaházai is. Jogosult-e arra egy egyházi kórház dolgozója (vagy egy világi kórház hívő dolgozója), hogy vallási okokra hivatkozva megtagadjon egy abortuszt? Vagy egy egyházi árvaház jogosult-e arra, hogy ne adjon örökbe egy gyereket egy homoszexuális párnak, mert történetesen az adott egyház nem támogatja a homoszexuális házasságot? Kizárhat-e egy egyházi iskola egy leszbikus párt a diákjai közül?
Ezekben, és ezekhez hasonló kérdésekben az európai, sőt a vallási szabadságjogokra olyannyira kényes Egyesült Államokbeli joggyakorlat (és társadalmi nyomás) egyre inkább hívő-ellenes irányba fordul. Ezáltal a hívők fokozatosan kiszorulnak a közéletből, ami gyakorlatilag a vallásgyakorlás szabadságának a korlátozását jelenti, tekintve, hogy a hívő nem csak úgy gyakorolja a hitét, hogy a templomban imádkozik, hanem úgy is, hogy a mindennapokban a hitének megfelelően dönt és cselekszik.
Az utolsó 100 komment: