Áprilisban közölte le Israel Knohl: "Harmadnapra támadj föl": messiások, feltámadás és mennybemenetel Gábriel látomásában című írását a chicago-i székhelyű The Journal of Religion, amelyben a Héber Egyetem professzora egy olyan Kr.e. 1. századi szöveg felfedezéséről számol be, amely a szenvedő és harmadnapon feltámadó Messiásról szól. A kutató nem kevesebbet állít, mint hogy felfedezése újraírja a kereszténység tanítását és egészen más fényben mutatja be az evangéliumok történetét. A tudóstársadalom és általában a világ - az újságírókat is beleértve - csak a július 6-ai The New York Times-ban megjelent cikk után kapta fel a fejét. A kérdéses sor - ahol a feltámadásról szó esik - részletesebb elemzése a helyes ítélethozatal szempontjából döntő fontosságú. Emellett az El Mondo a téma talmudi hátterének, az azóta publikált véleményeknek és a lehetséges következményeknek járt utána.

A Gábriel látomásaként elkeresztelt mű 87 sornyi, tintával írt héber szöveget tartalmaz. Az izraeli-svájci műgyűjtő David Jeselsohn tulajdonát képező lelet különlegessége, hogy bőr helyett kőre íródott. Az egyébként szakértőnek számító Jeselsohn tíz évvel ezelőtt szerezte gyűjteményének valószínűleg a közeljövőben legbecsesebbé váló darabját, s saját bevallása szerint, jó darabig fogalma sem volt annak értékéről. A lelet fontosságára aztán Ada Jardeni hívta fel mind a tulajdonos, mind kollégáinak figyelmét, aki, mint a héber írás szakértője, a betűk alakja alapján - a holttengeri tekercseken használt betűtípussal való egyezés okán - a Kr.e. 1. századra datálta a szöveget. Az időpontot a Tel Avivi Egyetem archeológus professzorának, Juvel Gorennek a kémiai vizsgálatai is megerősíteni látszanak.

Az ő szöszmötölős, kevésbé izgalmas vizsgálódásaikat követte aztán Israel Knohl berobbanása. A professzor már 2000-ben publikált egy könyvet A Krisztus előtti Messiás: a holttengeri tekercsek szenvedő szolgája címmel, amelyben amellett tört lándzsát, hogy a szenvedő Messiás képe már Krisztus előtt is megjelent a zsidó hitvilágban. Érvei azonban nem rengették meg a tudóstársadalmat, mivel az általa használt irat túlságosan is töredékes és enigmatikus ahhoz, hogy a többség szerint abból messzemenő következtetéseket lehetne levonni.

A szenvedő Messiás képe egyébként valóban nem ismeretlen a judaizmusban. A Dávid fiaként - azaz Dávid király leszármazottjaként - aposztrofált győztes Messiás mellett ugyanis a Talmudban megjelenik egy másik, Efraim (vagy József) törzséből származó Messiás, aki az előbbivel ellentétben nem diadalt arat, hanem elbukik. A jóslat szerint ő lesz az, aki a végidők hajnalán maga köré gyűjti Izráel fiait, felvonul Jeruzsálem ellen, beveszi várost és visszaállítja a templomi áldozatokat és a helyes istentiszteletet. Felemelkedése azonban kérészéletűnek bizonyul, mert Góg és Magóg, az utolsó idők e két apokaliptikus, gonosz figurájának vezetésével hatalmas sereg jelenik meg a kapuknál, legyőzik a szentek népét, az efraimi Messiást pedig felkoncolják. Uralmuk egészen a dávidi Messiás megjelenéséig tart, aki az utolsó nagy csatában immáron végső győzelmet arat a gonosz erői fölött, s trónra lépésével végleg helyreáll a rend. Az emberek igazságban és szeretetben élnek majd, nem lesz több nélkülözés, háború és betegség, s a pogányok Jeruzsálembe vonulnak, hogy leróják tiszteletüket és a Messiástól tanuljanak.

Szemben az eddigi közvélekedéssel, amely bizonytalan azzal kapcsolatosan, hogy az efraimita Messiás képzete mikor és milyen okoknak köszönhetően alakult ki a judaizmus hitvilágában - de a kutatók inkább a Kr.u. 1. és 2. századra gyanakszanak, ha a tan kifejlődésének időpontjáról kell nyilatkozniuk -, Israel Knohl tézisének újdonsága, hogy szerinte már a Jézus születése előtti században megjelent a szenvedő Messiás képzete. Ennélfogva az elképzelés mind Jézus saját magáról alkotott képét, mind a tanítványok Krisztusról alkotott képét is befolyásolhatta.

Gábriel látomása pedig, ha Knohl sejtései beigazolódnak, csattanós reváns azokkal szemben, akik korábban nem éppen a tanult kollegának kijáró tisztelettel érveltek a professzor ellenében. A kulcsmondat az igencsak töredezett 80. sorban található, amelyet Knohl a következőképpen fordít: "Harmadnapra támadj föl! - én Gábriel parancsolom neked - vezérek vezére, a sziklahasadékok trágyája." (A teljes szöveg Knohl szerinti angol fordítása megtalálható itt.) A mondat elsőre persze furcsán hangzik, főleg az utolsó szakasz ezzel a ganajos képpel; de haladjunk szépen sorjában, hiszen ahogy az imént említésre került: a szöveg töredezett.

A harmadnapra szavakkal nincsen semmi baj, azok teljesen tisztán látszanak. A nehézség éppen a kulcsfontosságú résznél, a támadj föl felszólításban jelentkezik, ahol a megfelelő héber igének csupán az első betűje kivehető, és az sem teljesen világosan. A kiegészítés tehát úgy tűnik, részben spekuláció, ráadásul kapott imperativus nem is a nyelvtanilag leghelyesebb alakban szerepel, hiszen egy nem odavaló alef - a héber abc első betűje - is megjelenik benne, igaz az ilyen jellegű módosulások egyáltalán nem szokatlanok az Ószövetségben sem, és nem könnyítik meg a szegény nyelvtanuló dolgát.

Az én Gábriel szavak aztán megint hiánytalanok, a parancsolom neked töredezett, a vezérek vezére ismételten ép. A trágya öt betűjéből azonban újfent csak kettő látszik tisztán, holott ha a teljes szó kivehető lenne, komolyan megtámogatná Knohl korábbi kiegészítéseit, hiszen a kifejezés szinte kivétel nélkül olyan emberekre használatos, akiknek teste temetetlen marad haláluk után. Epilógusként még megjegyzendő, hogy a sziklahasadékokként fordított két szó szintén könnyen olvasható.

A 16. sorban emellett a következő mondat szerepel: "Szolgám, Dávid, kérd meg Efraimot, hogy helyezze el a jelet, ezt kérem tőled." Színre lép tehát két alak, akik a korábban elmondottak figyelembevételével akár messiásokként is felfoghatók. A nemzetek is felsorakoznak Jeruzsálemmel szemben, később pedig olyan kifejezések jelennek meg, mint: nyögés, menekülés, halál, vérrontás, biztosra vehető tehát egy véres konfrontáció. Mindezek alapján könnyen adódik a konklúzió: az Efraim fiaként emlegetett Messiás és története már a Gábriel látomásában lejegyzésre került, Israel Knohlnak tehát végül igaza lett.

A helyzet azonban távolról sem ennyire egyszerű, ezt az első, egyelőre vázlatos ellenérvek is jól mutatják. Egy jónevű teológusok által szerkesztett blogban például felvetik, hogy Mikáel, az utolsó idők egy másik kulcsszereplője, a legfőbb angyal és Izrael őrizője, szintén ott van a helyszínen, s sok egyéb szerepe mellett pont ő az, aki a dávidi Messiást segítve - vagy éppen egyedül, attól függően, hogy melyik forrást olvassuk - a végső, nagy csatában legyőzi a gonoszt. Ráadásul a 80. sorbeli vezérek vezére cím, akit Gábriel életre kelt, Dániel könyvének egy látomása alapján a tudósok többsége szerint inkább Mikáelt illeti. Knohl ezzel szemben úgy érvel, hogy a vezérek vezére itt nem lehet Mikáel, mert egy halhatatlan lényt mi értelme lenne föltámasztani. Az iménti bejegyzés pontosan ugyanerre az értelmetlenségre világít rá, csak ő meg Mikáelhez ragaszkodik.

Mindenesetre annyi már a fölvázolt purparlé során is kiderül, ha valaki előáll egy másik legitim magyarázattal, Knohl pozíciói igencsak meggyengülhetnek tekintve, hogy a valószínűség, miután ebből a korból nincs más ilyen lelet egyelőre, ellene szól.

De ha a Knohlnak igaza is lenne, e sorok szerzője, aki az újszövetségi kutatás e területén messze nem kellőképpen járatos, akkor sem látja világosan, miért rengetné meg a felfedezés alapjaiban a keresztény teológiát. Tudniillik, ha valaki azt akarja bizonyítani, hogy az üres sír tényét interpretálandó, a tanítványok összeeszkábálták a harmadnapos feltámadás történetét, aztán az evangéliumi szövegeket fondorlatosan ehhez igazították, eddig is találhatott olyan elképzelést a közel-keleti vagy éppen a hellén hitvilágban, amelyből a hívek ihletüket meríthették. A másik oldalról viszont az eredmény éppen az evangéliumok hitelességét növeli, legalábbis abban az értelemben, hogy eddig szinte alig akadt kutató, aki ne kételkedett volna Jézus saját, harmadnapi feltámadásáról szóló kijelentéseinek eredetiségében. Pont az szolgáltatta az indokot, hogy ha a judaizmusban addig teljességgel ismeretlen volt a gondolat, akkor ez a csodatévő, galileai haszid, melyik nadrágzsebéből szedte volna éppen elő. Most meg kiderülne, hogy előszedhette.

Hasonló módon Knohl következő állítása is minimum - a köztünk fennálló pehelysúly, nehézsúly kategória-különbséget egy pillanatra sem tévesztve szem elől - megkérdőjelezhető: "Az volt a küldetése, hogy rómaiak által megöletve szenvedjen, hogy vére az elkövetkező megváltás jele legyen. Ez József fiának a jele. Így tekintett önmagára Jézus. Az utolsó vacsora ily módon egészen más megvilágításba kerül. A vér kiontása nem az emberek bűnéért történik, hanem hogy megváltást hozzon Izráelnek." Vagyis: Jézus azért hal meg önként, hogy mint elbukó józsefi Messiás, sietesse a dávidi Messiás eljövetelét.

A konklúzió olvastán az embert rögtön birizgálni kezdi a kérdés, hogy egyrészt: ha Jézus tudott is a szenvedő, harmadnapon feltámasztott Messiás képzetéről, akkor biztosan azt a változatot ismerte-e, ami Gábriel látomásaiban szerepel. Másrészt: mint vallásos zseni, aki más próféciákat is igen kreatívan értelmezett, nem tudta-e a szenvedő Messiás hitét könnyedén összekapcsolni a nagylelkűbb és grandiózusabb, univerzális, azaz nem csupán Izráelre vonatkozó, bűnbocsánaton alapuló megváltás gondolatával; tudniillik a mások vétkeit hordozó, megkínzott szolga képe, mint prófécia, akkor már ötszáz éve ismert volt?.