- Konszolidálni kell - jelenti ki Mikola István.

Mármint az egészségügyet. Meg persze az oktatást. Azaz tőkésíteni. Ebben az állapotában a kórházakat és általában az ellátást nemhogy fejleszteni, de fenntartani sem lehet. A bankrendszer konszolidációja, példának okáért, közvetlenül a rendszerváltás után megtörtént több ezermilliárd forintért.

- És miből? - kérdezi a húgom, amikor arról mesélek neki, mit mondott a Mikola az orrom előtt.

Mert, hogy az egészségügy ugye nem üzlet, és a kórházak nem eladók. Konvergencia program pedig van, és lesz is. Ennyi pénz pedig az egész országban sincs. Egészségügy, aztán meg az oktatás. Cöcöcö. Legfeljebb, ha azok a földgázmezők, 2010-ig. Nem adjuk el, és máris elkezdjük a kitermelést. Vagy. Marha jó áron adjuk el. És akkor fityisz az oroszoknak, gatyaletolás, csupasz fenék villanás, Medvegyev.

Különben. Különben a Mikola álláspontja győz párton belül. A kórházak eladhatók lesznek, gazdasági társaságokká alakíthatók és mindenféle egyéb furmányosság.

Emellett az exminiszter szerint a magyar egészségügybe nemhogy kevesebb - most kevesebb jut a konvergencia program okán -, de több pénz kell. Tudniillik: Európában mi rendelkezünk a legrosszabb egészségügyi mutatókkal a halálozási és megbetegedési rátát illetően. Plusz: van egymillió szenvedélybetegünk kettő és fél millió családtaggal, és van öt egész négytized millió anómiásunk, azaz identitását elveszített emberünk, aki könnyebben válik depresszióssá, rosszabbul termel, kedvetlen, és ha ő az ápolónk, akkor tojik ránk, mert fogalma sincs, miért kéne az ellenkezőjét tennie épp. Értékrend híján és motiváció híján.

Aztán: vannak területeink, ahol a születést követő várható életkor el sem éri az ötvenet. Északkelet-Magyarország és a roma populáció. Meghal az a szerencsétlen, anélkül, hogy orvos elé kerülne. Máshol meg a svájciakkal versenyzünk (Bp. II. kerület és Sopron környéke). Ezért pontosan föl kellene mérni, hogy az egyes régiókban mire van szükség, meg kellene határozni a prioritásokat és eszerint meghatározni az egészségügyi politikát, ellátást. Bonyolult rendszer lenne nyilván, lineáris és nemlineáris programozás, de: föltétlen szükséges.

Persze Kökény Mihály sem sóbálvánnyá meredve ül ott mindezek hallatán, mint akit hirtelen megvilágosodás ért. Tudja ő mindezt, nagyon is tudja, de igyekszik más szempontokra is rávilágítani. Tudniillik, azt se ártana tudatosítani a magyar állampolgárban, pontosan mit is várhat az egészségügytől. Hogy nem csupán arról van szó, hogy az új tüdő mindenkinek megkérdőjelezhetetlenül jár; hanem arról is, hogy ha valaki nem füstöli el azt a régi tüdejét harminc év alatt aktívan, akkor a kérdés föl se merül. Plusz: az anómiások kezelése sem csak az egészségügy feladata, az egészségügytől ne várjunk csodát, hanem szélesebb körű, társadalmi ügy.

És ebben a Kökény Mihálynak eléggé igaza van. Az első pontban triviálisan, az anómia pedig valóban nem medicinális probléma elsősorban, hanem nevelési feladat. Ha az ember biztosabb háttérrel érkezik, reményteljes látásmóddal stb., akkor az fel sem merül, mint ahogy erre Daniel Goleman is eléggé meggyőzően rávilágít Érzelmi intelligencia című könyvében. Az ilyesfajta nevelésben pedig a családok mellett a vallási közösségeknek is elhanyagolhatatlan szerepe lehet. Mindez Kökény Mihály szerint.

Kullmann Tamás belgyógyász egészen más oldalról közelít. Szerinte ugyanis hazugság, ha a TB-t is szimpla üzleti ügyletként kezeljük a többihez hasonlóan. Sokkal jobb lenne, ha úgy fognánk föl a befizetést, mint ajándékozást. Ajándék, amit adunk - az állam közvetítésével -, vagy éppen kapunk. Megbetegszik az a szegény polgártárs, és annyi pénze nincs, meg soha be se fizetett, amennyibe ez belekerül. De, mi, felajánljuk. És, nekünk, is, felajánlják - soha meg ne történjen. Nem kicsikarjuk magunkból garasról garasra körbecikázó, összehúzott szemekkel, hanem átnyújtjuk nagyvonalúan. Mert vannak dolgok, amelyek lényegüknél fogva kikövetelhetetlenek és megfizethetetlenek. Ilyen a gyógyulás. A gyógyulás végső soron ajándék. Ez a kullmanni ontológiai érv.

Konkrétan a kérdés akkor merül fel, amikor a még közösségileg megfizetendő költségek és a közösségileg már nem finanszírozható beavatkozások feszültségéről esik szó. Mert pénz mindenre nincs, ezért határt szabni kell. Az ajándékozott viszont megérti a határt, és nem hőzöng fűnek-fának mindenfélét.

Ám a szóban forgó témán túl maga a gondolat sokkalta mélyebben merít. Pongyolán összecementelt világunkat szemléli spirituális látólencsén át, ahonnan a természet "rendje" egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló¹. Aki ajándékoz, a vérző gúlán mit se módosít, csak épp a jelentését fordítja át. Nem tagadja, hogy "fölfaljuk egymást", azt mondja, mindannyian étel és táplálék vagyunk inkább...

Más szavakkal: bízva a másikban, amíg lehet, és tág szívvel; nem pedig sötétben umbuldázva és aljasul. Politikát, egészségügyet és egymást. Idealista képzelgés persze. Biztos van, aki cinikusan mosolyog. Csakhogy le lehet ám csapni téged édesapám, szellemileg, nem tudom, tudod-e. Két talpad marad, köztük meg a két pislogó szemed. Pszichológia, játékelmélet és evolúció, színtiszta racionalitás. Megvalósíthatatlan vallásos ábránd persze, csakhogy milyen minőségben.

Mindenesetre gazdag textúrájú beszélgetés...

Mindez:

A Szent Ignác Jezsuita Szakkolégiumban, szeptember 11-én. Milyen egészséges az egészségügy? Szakkonferencia.

A konferenciát megelőző élénk vitát kiváltó posztok megtalálhatók a jezsuita blogon itt és itt.

¹Pilinszky János: Az első karácsony óta