Odüsszeusz tisztában volt azzal, hogy nem állhat ellen a szirének énekének. A bódító hangok hallatán engedni fog, és ezzel a teljes hajót veszedelembe, mi több vesztébe sodorja.
Odüsszusz azt is tudta, hogy a messzi napnyugat népei is alig hittek már abban, hogy győzni tud a leküzdhetetlen vonzerő ellen. Hiszen a mindenkori Odüsszeusz hét-nyolc éve mást sem tett, mint engedett a csábító éneknek. De hogyan állhatna mégis ellen az andalító melódiáknak?
Valamikor nagyon régen, amikor már úgy tűnt, elveszíti a kontrollt a hajó felett, az akkori Odüsszeusz egy nagybajuszú kapitánynak adta a kormányrudat. A nagybajúszút sosem érdekelték a szirének, akik énekében ennek megfelelően mindig is förtelmes szörnyként szerepelt. (Talán ezért kérték fel külföldi hajókra is.) Odüsszeusz hajóján azonban nem volt a nagybajúszúhoz hasonló, autonóm egyéniség, csak hűséges matrózok. (A nagybajúszú egyébként éppen szabad, de egyelőre nem sok fogadókészség van a mostani ötleteire.)
Ha már senki - még önmaga számára sem - volt hiteles, Odüsszeusz kitalálta, hogy saját magát kell korlátok közé szorítania. Ez a külső kontroll nagyjából már korábban is működött: Zeusz szeretőjének, Európának újra és újra vállalta, hogy konvergál az eredeti úticélhoz, nehogy aztán újfent eltévelyedjen. (Ha pedig mégis letért az útról, akkor trükkök százait vetette be, hogy a szirénekhez való közeledést elfedje.) Európa elvárásai azonban ebben a helyzetben már kevésnek tűntek. Nem bízva önmagában, sem matrózaiban, távoli népeket kért meg, hogy kérjék rajta számon a fegyelmet. A távoli népek kölcsönéért cserében ki is kötötte magát az árbóchoz, matrózai fülébe pedig viaszt dugott.
Sőt elrendelte embereinek, semmiképpen ne oldozzák őt el, bármit is kérne. De sajnos tudatalattija ezúttal is erősebb volt, és ezt a parancsot is úgy adta ki, hogy matrózai ne vétózhassák meg, ha a szirének hatására lépni szeretne.
Egy időben azzal kecsegtette magát, hogy már nem hallja a szirének énekét, de a változatosság kedvéért már ezt sem hitte el neki senki. Az ének pedig csak szólt tovább: ellenállhatatlan melódia áradt a szakszervezetek, a kádárista kisember szócsöveként funkcionáló ellenzék, a nyugdíjasok, a matrózok szájából. Az ének elnyomta a hajó recsegését és a távoli népek kiáltását. A szirének pedig sosem ismerték fel, hogy már maguk is a hajóban vannak.
Utolsó kommentek