What to eat, what to grow? - 1. rész

Erény vagy bűn a makacsság? – teszi fel a kérdést a talking philosophy (tp) egyik posztja. A tp-ben az a jó, hogy általában teljesen hétköznapi ügyek kapcsán vet fel filozófiai problémákat, és ami még jobb, a kommentelők legtöbbször megbeszélik ezeket, állást foglalnak, érvelnek vagy csak elmondják a személyes véleményüket, esetenként viták alakulnak ki.

Ezt a kérdést legegyszerűbben két filozófus típus szembeállításával alakíthatjuk problémává. Az egyik megközelítés szerint a filozófusok széles látókörű, szabad kutatók, mindent meg akarnak kérdőjelezni, a dogmatizmus elszánt leleplezői, az igazság felperesei, az érvek követői, bárhova is vezessék azok őket. Ez a típus azonban meglehetősen fiktív, egyfajta reklámcélra kitalált figura, amely inkább csak arra szolgál, hogy a filozófusok leendő diákjaikat becsalogassák az óráikra.

A másik, jóval hétköznapibb típus a makacs filozófus: ő teljesen meg van győződve arról, hogy az álláspontja, a feltevései, a világnézete, a definíciói, az érvei helyesek, megalkuvást nem tűrően harcol értük és minden meglátást úgy alakít, hogy illeszkedjenek az állításaihoz. Az ellenpéldák az ő számára értelmetlenek, más megközelítések inkoherensek, az ellenvetések pedig alaptalanok.

Lerágott csont, de ideillik:

A szembeállítás felveti a kérdést, hogy melyik figura a jobb filozófus. A kérdést árnyalja, hogy a rugalmas gondolkodók gyengébbeknek tűnnek a makacsoknál, ugyanis általában azok az emberek hallattják a hangjukat és azok csinálnak egyáltalán valamit, akiknek határozott véleményük van a dolgokról és nem túlságosan veszik figyelembe, mit gondolnak róluk mások. Csakhogy, ha mindenki a makacs gondolkodók stratégiáját követi, akkor elveszik az értelmes vita lehetősége. Mint látható, a probléma ettől a ponttól válik igazán problémává: olyan dilemmává, aminek mindkét oldalán lehet érveket és ellenérveket találni.