Szombat délelőtt. Valahonnan monoton énekhang szivárog a nyitott ablakon keresztül hozzám. Muszlim ima – számolgatom, vajon hanyadik lehet a napi ötből, de mivel ez a napkelte időpontjától függ (amit én szokás szerint átaludtam), nem jutok semmire. Megnyugtat ez az idegen dallam, a hangok kicsit mozdulnak csak fölfelé és lefelé, a szavakat véletlenül sem értem, olyan, mint egy altató.
A házban, ahol három német lakótrásammal együtt élek, rajtunk kívül csak arabok laknak. Vagy törökök – erre a különbségtételre nagyon vigyázni kell. Mindkét csoport tagjai megsértődnek, ha a másikhoz sorolják őket – de sajnos az én szemem még nem elég éles a különbséget észrevenni. A lakótársam mindig azt mondja: a 11-ben csak arabok laknak, a 11c-ben csak törökök. Meresztem a szemem: tényleg? Ő meg nevet: á, tudomisén, de jól hangzik, nem? Én mindenkinek ezt mondom. Azóta én is ezt mondom mindenkinek, holott be kell vallanom, hogy nem emlékszem pontosan, melyik épülethez melyik nemzetiséget osztotta be. De kb. így van ez.
A ház lakóinak 75-80 százaléka biztosan gyerek. Vagy akár mégtöbb – a szomszédunkban két felnőtt 7 gyerekkel él együtt. Van liftünk is, ami a gyerekek össze-vissza nyomkodásától gyakran tönkremegy, de az ide költözésem napján épp működött, ami lehetővé tette a bútorok ötödik emeltre való szállítását. Mi lakunk a ház tetején – fölöttünk nem ugrál senki, mi dörömbölhetünk mindenki fejében.
A 11c-ből mesélte egy lány (ő az ottani egyetlen nem törökök lakta lakásban él), hogy egyik este házibulit tartottak és hirtelen ott volt a rendőrség. Az alattuk lakó török asszony hívta ki őket. A házibulizók csodálkoztak: nekik nem szólt senki, hogy halkítsák le magukat, hogyhogy azonnal a rendőrség jött? Később magyarázta el a férj: a feleség egyedül volt otthon, nem mert fölmenni és becsöngetni, hogy őt zavarja a parti, a férj meg nem volt ott, hogy ő menjen és szóljon, így aztán maradt a rendőrség. A lakótársam értetlenkedik: de hát mi az, hogy nem mer kijönni a lakásból szólni? Gondolom a magyarázat valahol abban rejlik, hogy más a nő szerepe, nem fog fellépni és bármit is követelni (főleg, ha nincs ott a férje). De ez csak az én feltételezésem.
Az asszonyok legtöbbje fejkendővel él. A Landwehrkanal menti reggeli jogging során már többször találkoztam egy szembefutóval, aki fejkendőt visel. Tisztelem érte – én legszívesebben a polómat is eldobnám ebben a hőségben 5 perc futás után – és mindig örülök, ha látom: valami nagyon „berlinit” csinál. Elgondolom, hogy mekkora lépés lehet az ő számára, hogy fejkendőben itt kocog, főleg, ha arra emlékszem, nekem mekkora lépés volt a szülővárosomban, ahol a folyópartot legfeljebb kutyasétáltatásra használják, elkezdeni az edzést. Nem is szólva arról a cseh barátnőmről, akit Prágában szó szerint kiröhögtek, amikor futni látták.
Kreuzbergben a legnagyobb a munkanélküliek száma egész Berlinben. Én itt lakom. Ehhez a számhoz az is hozzátartozik, hogy itt a legnagyobb a 35 év alattiak százalékos aránya, a sok gyerek nyilván nem kereső. Kint állandó fesztivál hangulat van – rengetek nemzetiség él ebben a negyedben, ami a fal leomlása előtt, kelet és nyugat közé szorulva, egy alternatív szubkultura fellegvárává nőtte ki magát. Itt élni manapság megint nagyon cool. És gyönyörű is – eltekintve a felfoghatatlan mennyiségű szeméttől és kutyaszartól. A negyeden keresztülfolyik a Spree csatornája, mindenütt zöld zöld zöld és régi házak, új üvegházak, mesés hidak és a nap minden órájában szerteszét heverő, napozó emberek. Azt mondják, Berlin olyan gemütlich (kellemes, kényelmes) és ez talán a legtalálóbb szó erre a városra. Na meg, amit a polgármester mondott: Berlin ist arm, aber sexy. (Berlin szegény, de szexi.)
Az Admiralsbrücke minden este egy nagy partiplacc. Az emberek az éjjel-nappaliban (Späti) vásárolt sörökkel a hídon ülnek, zenészek egész stúdiócuccal vonulnak ki és jammelnek az éjszakán át.
Itt lógunk a barátnőmmel, mikor megszólít minket egy török (arab?) fiú. Nem is tudom már, mivel kezdett, aztán elment és visszajött – és nagyon komolyan azt mondta: Miért gondolják az emberek, hogy azért, mert megszólítod őket, máris asi vagy?(Asi: Assozial, durva leszólásnak számít.) Ha szőke lennék és kék szemű, akkor minden rendben lenne velem? Rámnéznek és azt gondolják, tudják, ki vagyok. Most mondd meg, én ha rádnézek, tudom, hogy te rossz vagy jó ember vagy-e? A barátnőm nagyon okosan válaszol: Szerintem ennek nem a kinézetedhez van köze, hanem ahhoz, hogy vannak emberek, akik egyszerűen nem szeretik, ha leszólítják őket. A fiú még tovább beszél, én meg megnyugtatom, hogy egyáltalán nem asi (kifejezetten intelligensnek tűnik) de a telefonszámomat még akkor sem adom meg, ha nagyon édesnek találja a tekintetem. A barátnőm szerint a következő a baj: ha ő Isztambulban van, nem tud mit kezdeni a folyamatos megszólításokkal. A mi kulturánk egyszerűen sokkal zártabb, itt nem megyünk csak úgy oda a másikhoz ismerkedni. Még itt, Berlinben sem.
És mégis együtt élünk. Így élünk mi együtt. Nyilván ott vannak a titkos félelmek meg a feltételezések – de én pl. a házunkban lakó felnőttek nagy részét igazán kedvelem. Mindig segítenek, ha bénázok a liftben a biciklivel, meg előre engednek és kinyitják előttem a bejárati ajtót. A gyerekekkel is rendszeresen beszélgetek (bár a kommunikáció jelenleg legfőképpen abból áll, hogy ki tette tönkre a tökúj postaládákat). Összességében úgy látom, érzékelem, hogy ez a sokszínűség fölszabadító, ha el tudjuk fogadni és nem megítélni akarjuk. A fejkendőben kocogó fiatal lány legalább annyira szimpatikus nekem, mint az apuka, aki a babakocsit maga előtt tolva fut a csatorna parton. És szeretem, amikor mindenféle nemzetiségű (az étcsokoládé feketétől a hófehérke fehérig) valahol a földön együtt ül és zenél. És jó, hogy ebbe a változatosságba én is beleférek, a magyar-német-görög gyökereimmel, vicces akcentusommal és bénázásommal.
És nyilván vannak konfliktusok, iskoláztatási gondok meg miegymás – de alapvetően ebben a városban otthonra lelt a „kisebbség”. (Ehhez az is hozzátartozik, hogy tulajdonképpen a berlini számít valódi kisebbségnek, mert ennek a városnak minimum 50%-a nem idevalósi, a legviccesebb akcentusokat hallod az utcán és a legkülönfélébb nyelveket.) Meg a nem-kisebbség is idomult a kisebbséghez – én pl. nagyon szeretem a török élelmiszerboltokat, ahol 35 féle olivabogyó fajtából válaszhatok, és a kedvencem a török piac minden kedden és pénteken, ahol 1 euróért 2 ananászt kapsz, meg még egy bókot is grátisz.
(Meg aztán arról sem kell hallgatni, mennyi ebben a városban a valódi asi, akik teljesen tönkremenve mutatják fel büszkén a semmit.)
Ha akarom, kinyitom a Bibliám és olvasom, miközben a szomszéd a napi imájával énekli tele az udvart. És nem fogok arra gondolni, hogy há, mit nekem fundamentalizmus, egy az Isten akárhogyan is hívják! De arra viszont gondolok, hogy most épp egy olyan pillanata van a létezésnek, amikor hallom, ahogy ő imákozik és az imádsága nem szorítja ki a térből az én Istenhez való fordulásomat. Sőt: ez a cselekvés most összeköt és egymás mellé helyez minket.
Utolsó kommentek