Sokak szerint leginkább egy zseniális bűvész trükkjeihez hasonítható, ahogyan a kormány újabb és újabb mutatványokkal egyensúlyoz a (most már) hőn áhított hiánycél felé.

A magánnyugdíjpénztári befizetések egy ideig a bűvész farzsebében megpihennek, miközben az eddig páholyban ülő nagytőkés mellényzsebéből néhányszáz milliárdot varázsol ki. És mindezt úgy, hogy a közönség, azaz az "emberek" tapsolnak, hiszen mindez nem fáj. Való igaz, kevesen hittek benne, hogy tartható lesz az az ígéret, hogy nem lesz újabb ("embereket" sújtó) megszorítás, de eddig igencsak jól megy a dolog. A lépések a közgazdasági álmoskönyvek szerint minimum neccesnek tűntek, de eddig — bár vannak további kockázatok — a tizenkilencre lapot húzás bejött: a bankok nem omlottak össze, a külföldi tőke sem menekült el, és az állampapírok is fogynak. Na jó, a svájci frank még nem az igazi, de ez mégiscsak globális történet.

A szkeptikusok persze az áthárítást emlegetik. És valljuk be, például a bankoknak — az előző kormány által szentesített Kódex alapján — minden jogi alapjuk megvan ahhoz, hogy a fogyasztókra terheljék a hirtelen kivetett sarcot. Sokkal kevesebben feszegetik azonban, hogy ki fizetne, ha mégsem lenne áthárítás, vagy ha az csak kis mértékben sikerülne.

Természetesen a tulajdonos. A globális nagytőke! Azaz, a cégek jelentős részében fogalmunk sincs, kik. Tőzsdén jegyzett társaságok esetében eléggé bajos kinyomozni, kik is a részvényesek, de az érintett cégek jelentős része (ne feledjük, olyan nevekről van itt szó, mint OTP, MOL, Telekom) komoly számosságú kisbefektetői körrel rendelkezik. És természetesen ott vannak a nyugdíj- és egészségpénztárak, a befektetési alapok vagy éppen a NYESZ, amelyeken keresztül valószínűleg további többszázezer "kisember" tulajdonos, és így végül is valamennyire a válságadók befizetője. No persze, nyilván van néhány nagytőkés tulajdonos (aki a részvények összértékének jelentős hányadát birtokolja), és még a "nemzeti" nagyvállalataink is döntő részt külföldi tulajdonban vannak. (Ez utóbbiakon keresztül egyébként megint csak meglepően sok ottani "zember" lehet érintett – már ha a hosszú külföldi tulajdonosi láncot végigfejtenénk.) Mindesetre azt tudhatjuk, hogy igen sok magyar kisbefektető, de összesen kis tulajdonrésszel kapta meg a csomagot.

Persze részvényesi mivolta az említett magyar kistulajdonosok jelentős részében valószínűleg nem is tudatosul, úgyhogy az a veszély sem fenyegeti az érintett cégek vezetőit, hogy valahogy hatást gyakoroljanak rájuk, netán (bár ez közvetett tulajdonlással kicsit nehéz) a közgyűlésen keresztül. No persze elég csak egy átlagos magyar társasház közgyűlésére papucsban lebettyogni, és ott sem fogunk öntudatos lakótársakkal a szabad székekért harcolni — a legfőbb küzdelem mindig a határozatképesség elérése. (Ez utóbbi persze a jó öreg trükkel megoldható, miszerint a fél órával később összehívott megismételt közgyűlésen már nem kell többség.)

A kormányfő bejelentésére egyik első reakcióként olvashattuk: a MOL-t nem zavarja a válságadó. Azaz a menedzsmentet nem, de a tulajdonosokat nyilván nem kérdezték meg róla. (Eltekintve persze attól, hogy a menedzsment sokszor egyben jelentős részvényes is.) No nem mintha attól kellene tartanunk, hogy a magyar kisrészvényesek a Parlament elé vonulnak, dematerizált értékpapírjaikat lobogtatva. Pedig tulajdonképpen ugyanannyi (vagy majdnem ugyanannyi) erkölcsi alapjuk lenne felszólalni a kieső osztalék vagy csökkenő árfolyam miatt, mint ha mondjuk egy nyugdíjbefagyasztás vagy ÁFA-emelés történt volna. Ne feledjük, ezek az emberek többnyire nem spekulánsok, vagy ha igen, akkor rendszerint elég rosszul csinálják. Ha valaki például minden pénzét Telekom-részvénybe tette — ami persze önmagában hajmeresztő befektetési stratégia, de korántsem elképzelhetetlen kisbefektetői részről — akkor az eddig bizton remélt 10% körüli, remek osztalékhozamot bukja. Ez pedig számára felérhet egy ütősebb adóemeléssel.

De, ahogy a menedzsmentet sem zargatják, úgy a kistulajdonosok most sem fognak hangoskodni. Ezért — a külföldi kis- és nagybefektetőkkel együtt, akik ugyan fenyegetőznek néha, de nem szavazópolgárok — politikai szempontból a lehető legjobb célpontjai egy adónak.

Demján Sándor nemrég egy interjúkötetben azt fogalmazta meg, hogy a mostani válság kialakulásához az is hozzájárult, hogy a vállalatoknak nincsenek igazi tulajdonosai. Nincs meg az a közvetlen kapcsolat, mint régen, vagy az egyre ritkább klasszikus családi vállalkozásoknál. Való igaz, egy nyugdíjalapon keresztül nehéz felelős tulajdonosi magatartást tanúsítani. Mindenesetre, ha igaz, amit Demján mond, akkor a válságadók nemcsak politikailag, de egyben erkölcsileg is ügyes húzásnak bizonyulhatnak. Ugyanaz az arctalan, személytelen tulajdonosi magatartás, amely a krízist kiváltotta, lesz „aki” állja a konszolidáció számláját.

De azért, esetleg a következő válságig kipróbálhatnánk, mi történne, ha a társasházi közgyűléseken legalább a tulajdonosok felének muszáj lenne megjelennie a határozatképességhez.