El Mondo blog

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig” (Rainer Marie Rilke).

Bővebben (rólunk)

Ha tetszett...

Egyébként...

Szeretjük az értelmes vitát, bírjuk az őszinte kérdéseket és elviseljük a beszólásokat. Kulturált, intelligens olvasóink iránti tiszteletből moderáljuk a durván személyeskedő, tahó kommenteket.

Utolsó kommentek

Kontakt

Olvasói leveleket: a bloggal kapcsolatos metsző kritikát, netán baráti vállveregetést, netán kéziratokat az elmondo.mekdsz kukac gmail.com címre várunk.

2010.11.03. 10:18 ficus

Trágárkodni őszintébb? – 2. rész

“Az elmúlt néhány évben fokozatosan leomlottak azok a sorompók, amelyek eddig a nagy nyilvánosságban, a mainstream sajtóban mégiscsak ott álltak”  – sopánkodik dolgozatában egy ismert liberális szerző a mindegyre elburjánzó rasszista megnyilvánulások apropóján. És halljuk sztereóban kábé ugyanezt a másik oldalról, mondjuk a Mária Rádió betelefonálóitól.

A közbeszéd és a hétköznapi nyelv elkülönítésére tehát van igény, és a világ nagy részén működik is. Az informalitás diadala, a tömegek fellázadása ellenére a „sorompók” egy része a helyén maradt. Például üzleti tárgyaláson nem fingunk hangosan, nem vakarjuk a fenekünket, és nem piszkáljuk a fogunkat. És igyekszünk elővenni a legválasztékosabb szókincsünket.

A sajtó nyelvezetébe is csak mértékkel ékelődött be a hétköznapi informalitás. Ha trágárkodásról van szó, még az amerikai „Index”, a liberális-alternatív Huffington Post is inkább csak idéz, és akkor is csillagozgat. Bár, hozzá kell tenni, az igazi alternatív (vagy független) média gyakran éppen kamaszos szabadszájúságával demonstrálja a fősodrattól, a „rendszertől” való függetlenségét. Így lett nálunk az Index minden bloggerek rocker nagybácsija, a fesztelen közbeszéd védjegye.

Az előző részben láttuk, hogy mi, emberek, a világon mindenütt öt okból szoktunk tabuszavakat használni. Emlékeztetőül: (1) diszfémia (eufémizmus szándékos kerülése); (2) fenyegetés (megfélemlítés, megalázás); (3) megszokás (informalitás, macsó póz); (4) hangsúlyozás; (5) katarzis (önkéntelen támadó reakció).

Lássunk rögtön néhány példát, a magyar netes újságírásból:

„Levetíti Benkő d*gását az RTL Klub”

Érezzük, ugye, hogy aktiválódik az amygdalánk (vagyis agyunknak az az elkülönített része, ahol a trágár szavak értelmét tároljuk)? Vagy, ha úgy tetszik, felriadunk a szendergésből, sőt, kattintani akarunk? Ha igen, az azt jelzi, hogy itt tabuszóról van szó. Ha pedig tabuszó, akkor a fenti öt megfontolás közül vajon melyik vezérelhette a szerzőt? Szerintem két lehetőség van: vagy macsózás (3), vagy diszfémia (1). Előbbi esetben a szerkesztő demonstrál: mi mondhatunk ilyet, megtehetjük, hiszen tökösek vagyunk, mitöbb, egy olyan orgánum, amelyik az emberek nyelvét beszéli. Második esetben így rekonstruálhatjuk a gondolatmenetet: „mit szépítsük, hiszen erről van szó; szándékosan nem kímélem az amygdalád, hogy szembesülj a valósággal”.

„Ingyen k*rvázhatnak a klímacsúcson”

Lsd az előző példát, dettó, talán egy kicsit több „na ugyé”-vel (1).

„Aki oda akar b*szni kormánynak és ellenzéknek, az jól teszi, ha a Kutyapártra szavaz.”

Itt már egy csöpp indulatot is érzünk. Fenyegetés? (2) Talán. Kimondjuk, nem szépítünk? (1) Igen, hiszen ez így a legfrappánsabb, legtalálóbb. Minden más megfogalmazás egy kicsit elkendőzné a valóságot. Esetleg, harmadik lehetőségként: tökösséggel, macsósággal ellensúlyozzuk az ingatag identitásunkat, a liberális olvasók kegyeit keressük? Talán. (3)

„Mindannyiunkat egyre inkább felk*rnak dolgok”

Ez a zseniális mondat szerintem diszfémiát rejt (1).

„A k*rvára nemzeti oldal”

Hangsúlyozás (4). Meg persze művészi érték, szándékos feszültségkeltés.

(Néhány mondat a csillagozásról: furán hat, tudom, főleg, mert már annyira megszoktuk ezeknek a szavaknak a látványát. A csillaggal én mégis azt szeretném jelölni: szerintem ezek még mindig az amygdalát megbütykölő, tabu kategóriába tartozó szavak. Nem úgy, mint mondjuk a nyavalya, vagy a franc. A csillagozás ebben az esetben annyi, mint egy tangabugyi. Ha anatómia órán lennénk, persze, lehetne érvelni a bugyi ellen, de mondjuk, hogy ez most inkább erkölcstan óra, és én tiszteletből óvom a kedves olvasó amygdaláját.)

Mint a fenti példákból is látható, a netes cikkekben a diszfémia (1), a macsózás (3) és a hangsúlyozás (4) dominál. Ezzel szöges ellentétben a blog hozzászólásokban, fórumokban a maradék kettő: a fenyegetőzés (2) és az önkéntelen trágárkodás (5). Míg az első hármat általában előre megfontoltan használjuk, és néha funkciójában kifejezetten építő, addig a másik kettő – a fenyegetőző/megalázó, valamint az indulatból fakadó trágárkodás – inherensen romboló szándékú, a nyílt verbális agresszió megnyilvánulása.

A trágárkodás mint verbális agresszió

Persze attól, hogy agresszió, még roppant kreatívak, sőt viccesek is lehetünk. Mitöbb, a nyelvész Steven Pinker szerint éppen a trágárkodásnak a fenyegető/megalázó verziója hozza ki belőlünk a legszínesebb költői megnyilvánulásokat. Metaforák, alliteráció, ritmus, rímek: mindezeket szívesen alkalmazzuk felebarátunk verbális földbe döngölésekor. Amikor viszont – mondjuk kalapáccsal az ujjunkra ütvén, vagy egy másik embertől megbántván – elborult aggyal felkiáltunk, ezt már kurtább, csatakiáltásszerű káromkodás kíséretében tesszük. Ám mégsem teljesen önkéntelen módon (mint ahogy hasonló esetben egy állat cselekszik), hiszen más-más szavakkal reagálunk a feleségünk, vagy mondjuk egy aláhulló vasalódeszka által okozott kellemetlenségre.

A verbális agressziót tekintve legalább kétféle teória létezik. Az egyik szerint – ez a kuktaszelep elmélet – nagyon is jó és egészséges, ha sérelmeinket minél gyakrabban eregetjük ki magunkból cifra szóáradatok formájában. A másik szerint viszont az agresszió éppenhogy agressziót szül, amygdala amygdala ellen feszül, és a krízis inkább csak fokozódik, semhogy enyhülne. Ha a magyar helyzetet nézzük, szerintem napnál világosabb, hogy az utóbbiról van szó. Mondják, nyelvünk azért is oly gazdag cifraságokban, mert katonás, harcedzett nép vagyunk (voltunk). Izraelben például ugyanezért magas a dohányosok aránya. A káromkodás és a cigi úgy jár a stresszel, mint a láz a náthával. Csakhogy: a káromkodás – amennyiben nem háborúban vagyunk, hanem verbális kommunikációban – törvényszerűen további szitkokat szül. Nem csillapítja, hanem gerjeszti az agressziót, eszkalálja azt.

Szerény javaslat: kíméljük magyar testvéreink amygdaláját

Magyar népünk tehát verbális háborúban áll önmagával. Régóta velünk élő, sőt, bennünket szerető külföldieknek is feltűnik: míg az idegent széles mosollyal fogadjuk, magunk között morcoskodunk, lökdösődünk. Én bizony ehhez fogható kifinomult belső marakodást sehol a világon nem tapasztaltam (szóljon, aki már igen!). Viszonyulásainkat a nyelvünk nem csak tükrözi, de formálja is: fegyverként fogjuk egymásra azt, ami egyébként a leginkább összeköt. Sok minden nem igaz, amit magunkról hiszünk, de káromkodásban nagyon is lehet, hogy világelsők vagyunk. Hogy ez őszinteség-e, vagy sem, részletkérdés, éppen annyira az egyébként, mint pofán verni valakit. A szerény javaslatom tehát ennyi: a vágyott normalizálódást, nevezzük akár önmagunkkal való megbékélésnek, akár nyugatosodásnak, akár nagy nemzeti egységfrontnak, kezdjük az amygdaláink kímélésével! Mondjuk rögtön itt, a blogoszférában. És a haza fényre derül.

Az első rész itt olvasható.


9 komment

Címkék: magyar őszinteség trágárkodás


A bejegyzés trackback címe:

https://elmondo.blog.hu/api/trackback/id/tr22419079

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Almaspite 2010.11.03. 23:37:23

Én azt nem értem, hogy jön ehez a témához Amidala hercegnő?!?!

Intizar 2010.11.04. 00:12:26

Hallgattam a minap két "mai fiatalt", akik mögöttem csacsogtak a buszban. A megszokott csekély színvonalon ment a szöveg, de felfigyeltem arra, hogy a szüntelenül ismétlődő bazmeg mennyire zeneivé teszi, milyen szépen tagolja. A hangsúlyozás is más lett. Ennyire zenei magyar beszédet egyébként csak erősen tájszólásban beszélő emberektől hallani (nyilván tiszteletreméltóbb okból).

Androsz · http://migransozo.blog.hu 2010.11.04. 01:41:40

(6) elkerülésképtelenség: a beszélő nem ismeri a másik fél számára elfogadható eufémizmusokat. Úgynevezett kulturálatlanság, tanulatlanság, vagy a másik fél eltérő kultúrájában vagy idegen nyelvű szókészletében való járatlanság következtében. Izgalmas kísérletet végezhet egy európai, aki jól megtanult japánul, majd elmegy Japánba, és beszélgetésekbe elegyedik. Kiseprűzni nem fogják, hiszen ők annál kulturáltabb emberek, de szinte biztos lehet benne, hogy műveletlen, sutyerák európai parasztnak fogja őt érezni a japánok amygdalája, hiszen az ő elképzelhetetlenül cikornyás és érzékeny nyelvhasználatukat idegen nem képes követni.

A mai viszonyokhoz egy apró adalék. Egyszer láttam két nem különösebben szimpatikus huszonévest egymáshoz közeledni, amikor az egyik imígyen szólt: "Mi van, geci, baszd meg!" Majd barátságosan meglapogatták egymást. Az idézett közleményt a saját kultúrámban a legpontosabban úgy fordíthatnám, hogy "Szia, mi újság?".

vero · http://anal0g.blog.hu/ 2010.11.04. 02:08:13

ahol bent béke van, ott nincs kényszer a szennyes beszédre. visszafelé még inkább igaz.
a kezünket, testünket szeretjük tisztán tartani. az elménk tisztasága mégoly fontos.
"jól vigyázz kicsi száj, mit beszélsz!"

lüke 2010.11.04. 03:14:11

@endike:
hát ez az
trágárkodni így is lehet...........

flamer 2010.11.04. 07:42:02

Ez a csillagozás egyszerre nagyon szánalmas, baromi modoros és abszolút értelmetlen.

endike · http://barathendre.wordpress.com/ 2010.11.08. 18:10:23

@lüke: nem értem mi a bajod. Ki van írva felülre hogy ez a normális keresztények blogja.