„A büntető törvénykönyv nem mindenható, a rossz házasságokon belüli bűncselekményeket külön tényállással nem akadályozhatjuk meg, talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak […] Az asszonyoknak, a hölgyeknek és különösen a fiatal hölgyeknek a legfontosabb hivatásuk az, hogy gyereket szüljenek. Emellett természetesen, ha mindenki megszüli a két-három vagy négy gyermekét, és eleget ad a hazának, és mindenki boldog lesz, ezt követően mindenki megvalósíthatja saját magát, és lehet különböző helyeken dolgozni” ‒ fejtette ki Varga István fideszes képviselő a családon belüli erőszakkal kapcsolatos nézeteit három nappal ezelőtt a parlamentben, amit azóta le is kommentelt az ország apraja-nagyja sűrű anyázások közepett, s a facebookon is szerveződik a hétvégére már legalább két tömegtüntetés.
A vitába beszállva, mint kelet-európai, Edelweiss-fogyasztó, öntudatos, fehér férfi szeretném is leszögezni mindjárt, hogy Varga István kijelentéseit jómagam nagy-nagy megelégedéssel vettem tudomásul. A pénz számolva, az asszony verve jó ‒ így tanították ezt bölcs eleink, és tartja magát ehhez azóta is konokul minden normális, heteroszexuális férfinemzedék. Végtelenül elszemtelenedett mára a fehérnép, nem fér a bugyogójába a leszbiánus Y generáció, szétizgelődi ezt a szép hazát, önmegvalósítás, jó, hogy nem már maszturbáció. Picsog ám rögtön, az ember épphogycsak rálegyint, rendőrséget emleget, hát ki bírja ezt idegekkel, magunk között kérdezem, de őszinte szívvel. Egyetértek képviselő úr, ki kellett már ezt végre mondani valakinek. Nem a férfi a hibás, ne dehonesztáljon már minket folyton-folyvást ily módon senki se.
És így tovább, és így tovább, lehetne folytatni ebben a stílusban hat nap, hét éjjel. A kijelentések sötétek, mint az éjszaka, az áldozatot teszik felelőssé az elkövető helyett, s azóta sincs az ország gondolkodó polgárainak fingja se, első körben a magyarság fogyásának a családon belüli erőszakhoz mi köze. Satöbbi. Annyiban persze zseniális kommunikációs fordulat, hogy az örmény fiaskón legalább túllépett a közvélemény.
Nem is erről szeretnék írni most elsősorban, hanem inkább arról, hogy a parlamenti képviselők némelyike által oly mélyen lesajnált feminizmus már régóta nem merül ki a férfiak által nőket ért elnyomás leleplezésében, hanem az élet számos területén idáig figyelmen kívül hagyott, vagy marginalizált szempontokra hívta fel a figyelmet, és önálló megoldási javaslatokkal állt elő. A teológia területén példának okáért nem csupán rámutatott a korábbi, automatikusan alkalmazott, nőket hátrányosan érintő feltevésekre, hanem felvéve a kesztyűt a lenézett tulajdonságokat új, kreatív tartalommal töltötte meg. A végeredmény egy határozott női identitás, amely inspiratív és frissességel teli, nehéz korszakot jósol azon férfikollégák számára, akik az egyenlőségen alapuló kapcsolatokat vélhetően gyengén alapozott önbizalmuknak köszönhetően nehezen kezelik, és azonnali agresszióval reagálnak, ha a partnerüknek van igaza.
Ez a szemléletmód felemeli a testet és az anyagot, melyet az európai gondolkodás ‒ a felfelé törő lelket az alantas földi vágyakkal szembehelyező platóni szemlélet hatására ‒ mindig is bizalmatlanul kezelt, s jellegzetesen a magasabb rendű eszméket megérteni képes férfival szemben a magasztos ideák iránt kevésbé fogékonynak hitt nőhöz kötött. A világos szabályokon alapuló logikai gondolkodással egy szintre emeli az ösztönök és a tudattalan világát, ahol általában a hölgyek mozognak otthonosabban. Az absztrakcióval szemben azt keresi, ami itt van és kézzelfogható. A jelenben él, az elvont eszmék helyett a konkrétumokért, a dogmatika helyett a spiritualitásért lobog. Kapcsolatokat lát főként és nem megoldandó feladatokat. A vitákban nem a győzelmet tartja szem előtt, hanem a mindkét fél számára elfogadható kompromisszumot. Mivel maga is hátrányokat és megkülönböztetést szenved el, sorstársának érzi, akivel ugyanezt teszik. Elsősorban nem előír és lediktál, hanem megért, elfogad, éppen ezért rajong azokért a nőkért, akik az eddig leírt mintázatba nem igazán illenek. Hirdeti, hogy az Isten éppen annyira Atya, mint amennyire Anya is. Megihleti az anyaföld, amelyből az anyaméhhez hasonlóan élet fakad. Az elmúlás és a megújulás, a természet formáinak tobzódó nyüzsgése, valamint a csokoládétorta is.
Mindezt jól foglalja össze Carol P. Christ kilenc kritériuma (touchstone), amely egyfajta mérőónként a jellem egyenességének ellenőrzésére szolgál, s történetes az Istennő mozgalom krédójához tartozik. Mindazonáltal éppúgy megszólíthatja a New Age aktivistáját, mint a butikos ateistát, sőt az etikus magaviselet kapcsán a tradicionális ‒ zsidó, keresztény ‒ feminista teológia is ehhez igen közelálló tartalommal beszél.
tápláld az életet;
járj szeretetben és szépségben;
bízz a tudásban, mely a testedből fakad;
mondd ki az igazságot a konfliktusokról, fájdalomról, szenvedésről;
csak azt vedd el, amire szükséged van;
ha teszel valamit, hét generációra előretekintve tedd;
az élet kioltásához nagy óvatossággal közelíts;
légy nagylelkű;
toldozd és foltozd a hálózatot;
A hálózat itt az a függésrendszer, amelyben mindegyikünk számos más élőlényhez és élettelen tárgyhoz megannyi érzékeny szállal kapcsolódik, s összefog bennünket valamiféle mélyről fakadó, alig kitapogatható, de azért érzékelhető, nagy-nagy rokonság. A nők ennek az egyre inkább felfedezett, egyre inkább értékelt közösségnek a nélkülözhetetlen és pótolhatatlan tagjai, akár szülnek, akár nem, akár honleányai ennek a hazának, akár, mint a patriarchális jelszó- és elnyomó rendszert, magasról tojják le az efféle konstrukciót.
Utolsó kommentek