(Az El Mondo keresztény blog - és manapság ritkán jelentkezik, de ez egy másik kérdés. Nem hisszük, hogy minden vallás alapvetően ugyanarról vagy ugyanarra tanít, de még csak azt sem, hogy a nagy világvallások ugyanarról tanítanak. Ám ettől még érdekel a másik.)
Oly sokszor veszik készpénznek azt, hogy a buddhizmus összeegyeztethető az ökológiai tudatossággal és a zöldek meggyőződésével, hogy manapság alig-alig jelenik meg olyan könyv erről az ősi keleti vallásról, amely ne ejtene szót a környezetről is. Jellemzően feltételezik, hogy a két életforma szépen összeillik: a józan mértékű fogyasztás vagy a mértékletesség például egyaránt szolgálja a buddhizmus és az environmentalizmus céljait. Az egyetemes szerető kedvesség buddhista gyakorlata, valamint annak hangsúlyozása, hogy más lények (ideértve az állatokat is) szenvedését a lehető legnagyobb mértékben csökkentenünk kell, akár úgy is, hogy abból kárunk származik, olyan „zöld” gyakorlatokhoz vezethetnek, mint például a vegetarianizmus, az ártalmas termékek bojkottálása, a természetes élőhelyek védelme és így tovább. Emellett bizonyos buddhista tanítások ökológiai alapelvek kifejeződéseként is értelmezhetők; ilyen például a függő keletkezés (szanszkrit: pratítja szamutpáda), amely szerint minden jelenség más jelenségektől függ, és amely egyértelműen egybevág az egy ökoszisztémában élő fajok viszonyrendszerét tanulmányozó tudományos ökológiával.
Sajnálatos módon ez a kapcsolat buddhizmus és az environmentalizmus között nem annyira egyértelmű, mint látszik. A buddhizmus világképe – amelyet az Első Nemes Igazság vázol fel – szigorú és egyszerű. A szamszára – vagyis a születés, a betegség, az öregség és a halál mindennap tapasztalt ciklusainak összessége – negatív, nemkívánatos jelenség; s minél erősebben áthatja gondolkodásunkat ez a szemlélet, annál nehezebb azt összeegyeztetni az élet tiszteletével, valamint a természetes biológiai folyamatok elismerésével, amely az environmentalizmusra viszont jellemző. Hozzá kell tenni, hogy a végső megvilágosodás - legalábbis a korai buddhista értelmezés szerint - akkor áll be, amikor az ember teljes mértékben maga mögött hagyja ezt a világot, mégpedig azért, hogy ne szülessen újra többé. Ami azt illeti, e végső célt jelölő páli szót (nibbána) gyakran fordítják „ellobbanás”-nak. Úgy tűnik tehát, hogy a buddhizmus és az environmentalizmus nem egyformán értékeli a világot és az abban folyó eseményeket: az egyik megszüntetné, a másik pedig megőrizné azt.
„Bevallom, én nem tudom olyan világosan látni a tervezettség és a jóság jeleit körülöttünk, mint ahogy mások látják, vagy mint ahogy én szeretném látni. Számomra úgy tűnik, túl sok szenvedés van a világban. Fel nem foghatom, miért alkotta volna egy jóságos és mindenható Isten a fürkészdarazsakat azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy elevenen felfalják a hernyókat […] Mivel ezt nem hiszem, így azt a hitet sem látom szükségszerűnek, hogy a szemet kifejezetten megtervezték. Másrészről arra sem vagyok képes, hogy, tekintve ezt a csodálatos univerzumot és különösen az ember természetét, mindent a könyörtelen erőnek tulajdonítsak. Hajlok arra, hogy olyan megtervezett törvények eredményének tekintsek mindent, melyek ugyanakkor a részletek kidolgozását – jókét és rosszakét egyaránt – arra hagyják, amit mi „véletlennek” hívnánk […] Feltétlenül egyetértek önnel abban, hogy nézeteim nem szükségszerűen ateisták […] De minél többet gondolkozom, annál inkább összezavarodom, ahogy azt valószínűleg ez a levél is mutatja” (
Programzenéről van szó, olyan tisztán hangszeres, szimfonikus zenéről, ami konkrétabban kelt tárgyi, fogalmi, eszmei asszociációkat, mint a zene általában. Mégpedig azért, mert a témát zenén kívül álló történelmi, természeti, rendszerint a társművészetekkel kifejezett eseményekből meríti. Jelen esetben ez a történelmi esemény a II. világháború leningrádi ostroma.
Odüsszeusz tisztában volt azzal, hogy nem állhat ellen a szirének énekének. A bódító hangok hallatán engedni fog, és ezzel a teljes hajót veszedelembe, mi több vesztébe sodorja.
Philip Larkin angol költő Church Going című verse, amit több, mint ötven éve írt, azt a kérdést boncolgatja, vajon ki lesz az utolsó, aki a templomot még eredeti funkciójának megfelelően fogja használni, és mikor jön el az az idő, amikor a természet által visszahódított épületet már fel sem lehet ismerni, és senki sem fog emlékezni rá, mi célt szolgálhatott ez a mohával és gazzal dúsan benőtt objektum. Magyar fordításáról nem tudok, de mindenkinek ajánlom, számos internetes oldalon olvasható az angol szöveg; sokkal többről szól, mint amit hevenyészve felvázoltam az imént.
Utolsó kommentek