(Az El Mondo keresztény blog - és manapság ritkán jelentkezik, de ez egy másik kérdés. Nem hisszük, hogy minden vallás alapvetően ugyanarról vagy ugyanarra tanít, de még csak azt sem, hogy a nagy világvallások ugyanarról tanítanak. Ám ettől még érdekel a másik.)

Oly sokszor veszik készpénznek azt, hogy a buddhizmus összeegyeztethető az ökológiai tudatossággal és a zöldek meggyőződésével, hogy manapság alig-alig jelenik meg olyan könyv erről az ősi keleti vallásról, amely ne ejtene szót a környezetről is. Jellemzően feltételezik, hogy a két életforma szépen összeillik: a józan mértékű fogyasztás vagy a mértékletesség például egyaránt szolgálja a buddhizmus és az environmentalizmus céljait. Az egyetemes szerető kedvesség buddhista gyakorlata, valamint annak hangsúlyozása, hogy más lények (ideértve az állatokat is) szenvedését a lehető legnagyobb mértékben csökkentenünk kell, akár úgy is, hogy abból kárunk származik, olyan „zöld” gyakorlatokhoz vezethetnek, mint például a vegetarianizmus, az ártalmas termékek bojkottálása, a természetes élőhelyek védelme és így tovább. Emellett bizonyos buddhista tanítások ökológiai alapelvek kifejeződéseként is értelmezhetők; ilyen például a függő keletkezés (szanszkrit: pratítja szamutpáda), amely szerint minden jelenség más jelenségektől függ, és amely egyértelműen egybevág az egy ökoszisztémában élő fajok viszonyrendszerét tanulmányozó tudományos ökológiával.

Sajnálatos módon ez a kapcsolat buddhizmus és az environmentalizmus között nem annyira egyértelmű, mint látszik. A buddhizmus világképe – amelyet az Első Nemes Igazság vázol fel – szigorú és egyszerű. A szamszára – vagyis a születés, a betegség, az öregség és a halál mindennap tapasztalt ciklusainak összessége – negatív, nemkívánatos jelenség; s minél erősebben áthatja gondolkodásunkat ez a szemlélet, annál nehezebb azt összeegyeztetni az élet tiszteletével, valamint a természetes biológiai folyamatok elismerésével, amely az environmentalizmusra viszont jellemző. Hozzá kell tenni, hogy a végső megvilágosodás - legalábbis a korai buddhista értelmezés szerint - akkor áll be, amikor az ember teljes mértékben maga mögött hagyja ezt a világot, mégpedig azért, hogy ne szülessen újra többé. Ami azt illeti, e végső célt jelölő páli szót (nibbána) gyakran fordítják „ellobbanás”-nak. Úgy tűnik tehát, hogy a buddhizmus és az environmentalizmus nem egyformán értékeli a világot és az abban folyó eseményeket: az egyik megszüntetné, a másik pedig megőrizné azt.  

Azt mondják, némelyek azért mennek el sebésznek, mert genetikailag vonzódnak a vérontáshoz...

Guba Sándor - építész hallgató

Lovasi András

M.: Van számodra valami szubjektív vagy objektív viszonyítási pont, ami alapján el tudod dönteni egy dologról, hogy az minőségi-e? Főként a saját produktumaidra értem.

L.A.: Vannak olyan dolgok, amikre rálátok, és azokról tudom, hogy jók. Ez oké. Persze vannak olyanok is, amikről nem tudom eldönteni. Olyankor meg általában azt szoktam játszani, hogy mit szólna ehhez vagy ahhoz néhány barátom, akik általában nincsenek ott. Olyankor tudom, hogy mondjuk ő azt mondaná rá, hogy „figyi ez tök szar”, és akkor valahogy máshogy csinálom. Vagy ha mondjuk egy lemezről van szó akkor van úgy, hogy felkérek egy producert. És akkor ő tudja, megbízol benne. De van úgy, hogy pontosan tudom, hogy mit akarok csinálni. A Kispálból meg azt látom, hogy az idő már mutat valamit, hogy mi az, ami megy, de meglehetősen elkeserítő a helyzet. Persze még aktív vagyok, de ha visszanézek, akkor egyáltalán nem vagyok elégedett az eddigiekkel. Azér nem is hallgatok Kispált. Van egy-két dalunk, ami úgy jó, de többnyire ha visszanézek akkor azt érzem, hogy nem azt kellett volna vagy nem úgy..

Kányádi Sándor

M.: Mi a minőség?

K.S.: A minőség? Nem tudom. Mindenkinek más a minőség. Kinek a pap, kinek a papné.

Égig érő gizgazok

Philip Larkin angol költő Church Going című verse, amit több, mint ötven éve írt, azt a kérdést boncolgatja, vajon ki lesz az utolsó, aki a templomot még eredeti funkciójának megfelelően fogja használni, és mikor jön el az az idő, amikor a természet által visszahódított épületet már fel sem lehet ismerni, és senki sem fog emlékezni rá, mi célt szolgálhatott ez a mohával és gazzal dúsan benőtt objektum. Magyar fordításáról nem tudok, de mindenkinek ajánlom, számos internetes oldalon olvasható az angol szöveg; sokkal többről szól, mint amit hevenyészve felvázoltam az imént.

Két nemzedéknyi idő eltelt a vers első megjelenése óta, és nem csak időben, de térben is messze van tőlünk az a templom, ami Larkint megihlette - vajon mi a helyzet most? Ha napjainkban térne be egy falusi templomba biciklitúrázó társaság (adaptálom kicsit a verset: Larkin magányos biciklistaként mereng benne, de ezt Magyarországon nehezen tudom elképzelni - egy kis pozitívum), ugyanezt ez elidegenedést éreznék?