Tudod, hogy van ez, Jézus...

- kezdik általában Ulrich Seidl szereplői az Istennel való beszélgetésüket. Ki hátra ül le, ki a főoltárhoz térdepel, más az oldalhajó sötétségét választja menedékként. Egyedül vannak, csak Isten van jelen - beszélgetnek. Szóba kerül minden: szerelem, házasság, hivatás, álmok, hétköznapok, gyerekkor, betegség, halál. Kérdések, fohászok szakadnak fel a templom csendjében, visszahangoznak a szavak. A film szereplői legbelsőbb titkaikat tárják fel, megdöbbentő őszinteséggel és természetességgel beszélnek, nem törődve a külvilág véleményével. Mert itt nincs külvilág, csak Isten és önmaguk.

Nézőként először kívülállónak érezzük magunkat, hiszen egy olyan beszélgetés részesévé válunk, ami nem ránk tartozik, amihez nem tudunk mit hozzátenni. Feszengünk a széken, kínunkban nevetgélünk, hitetlenkedünk. Mert ugyan kit érdekel egy bigottnak tűnő osztrák nő hétköznapja? Kit hoz lázba egy furán grimaszoló, láthatóan zavarban lévő pattanásos kamasz? Miért hallgassam végig a hatvanas, volt kémiatanárnő szerelmi bánatát? Közeliket látunk, fürkésző tekinteteket, tágra nyílt szemeket, akik minket néznek, mintha látnának. Nem tudjuk nem nézni őket, pedig legszívesebben ki is rohannánk a moziból. Hiába tűnnek lassan egyre normálisabbnak a szereplők (házasok, szerelmesek, gyerekeik vannak, iskolába járnak), zavar az őszinteségük, és ezzel - fura módon - a mi intim szféránkba hatolnak. Védekezésképp kinevetjük, csodabogaraknak tartjuk őket, jobb híján sajnáljuk, hogy idáig jutottak. (Krízis.)

Most várni kell és lélegezni
még ha kevés is itt a levegő
van most én, te, nincs mi
a szél zúgásában sincs erő.

Mégis cibálja valami a szoknyám
belekap és elhúzna innen messzire
nem akarok, gyáva vagy - fogd rám
részeimnek hova kellene repülnie?

Mozdul az ég, rám szórja szemetét,
dőlnek a fák, rám dobálják ágaik.
Szétnyílnak a felhők, hiába mennék
nem lehet mást, csak állni itt

kitakart szívvel, kitakart testtel,
csupaszon, mint napfényben hegyek.
Bírni az időt szoknyalobogásban, egyszer
távozásból érkezés lesz, lesznek igenek.

A termeket át kell szelni, beléjük hasítani muszáj.
Felszakadnak a varrott szegélyek, kifakulnak a ruhák.
Lépni kell szobáról szobára, végig az ablakok mellett -
keretezik a kinti időt: az estét, a naphasadást, a delet.

Jöttünk termeinkből, együtt
kezdtük meg a következőt.
Valahonnan ideértél, ideértem,
ránk írta magát a tegnapelőtt.

Ez az a szoba, ahol leültünk
és figyeltük, ahogy a fény
körbejárja a teret: reggel 
arannyal véste a falakba,
amit este vörössel lefestett.

Felálltunk. Itt állunk, míg
kabátját ránk gombolja az este.
Most nehezen mozdulok tekintetedből,
a reggelt várom, amiben nincs te.

Majd tovább. Arcom úgy lesz
minden szoba után tapinthatóbb.
Halványodsz, eltűnsz. Megfakul
bennem ami belőled volt.
 

Mi lettünk a hét bloggerei, és nagy megtiszteltetés ez nekünk. A velünk készült interjút itt olvashatjátok...

Még annyit hadd írjak kedvcsinálóként, hogy most végre mindenre fény derül...

Az elmúlt években, ahogyan a magukat felelős vállalatként újrapozícionálni próbáló gyorséttermek imázsjavító tettei erősödtek, párhuzamosan fokozódtak a támadások is. A Megetetett társadalom film és könyvváltozatában persze semmi újat nem mondott, csak azt, hogy a McDonald's és társai miatt továbbra is kivágják az erdőket, hogy a műtrágyázott, maximálisan kihasznált legelőket génmanipulált szarvasmarhák legeljék le, majd a tányérunkra mesterséges anyagoktól hemzsegő végterméket helyezzenek a végletesen kizsákmányolt alkalmazottak. (Mindezt egyébként a filmnél sokkal szemléletesebben mutatja be minden idők legjobb flash játéka - alant lehet vele játszani.)