A dédnagymamám egész életét egy vályogházban élte le, amiben nem volt folyóvíz, a konyhába csak a kert felől volt bejárat és a budi a ház végében, a sufni mellett volt. Én csak nyáron voltam ott néha, akkor a kertben teknőben fürdettek, és ugyanabban a vízben fürdették meg a testvéremet. Nem gyakran voltunk ott. A budit különösen furcsállottam, meg azt is, hogy a Dédi nem tartott vécépapírt, hanem régi újságokat vagdosott szét erre a célra. Volt egy kút is, amiről annyit kellett tudni, hogy nem mehetünk a közelébe. A kút tulajdonképpen hűtőszekrényként üzemelt, onnan húzták föl nagy vendégségek alkalmából az italokat. (Az ivóvizet a kerti csapból nyerték. Ez volt a modernség netovábbja a Dédinél.)

Különbség van az északi és a déli népek között. Az észak hidegebb, racionálisabb, mulatságában is formakövető; a dél szertelenebb, forróbb érzelmű és misztikusabb… El Mondo, olasz-spanyol keverékszó, ennek minden következményével.

Itt a nyár, és az El Mondo szerzői közül sokan ilyenkor élnek csak igazán – de nem a monitor előtt. Ezért aztán a nyár folyamán még a megszokottnál is szertelenebb lesz a blog. Úgy általában nem túl sok bejegyzésünk lesz. Hetekig semmi, majd egy héten egyszerre két-három bejegyzés is. Ahogy alakul. De ígérjük, szeptembertől visszatérünk, öltöny, nyakkendő, precizitás, heti rendszeresség, ahogy kell.

A berlini Humboldt Egyetem az idei akadémiai évben ünnepelte fennállásának kétszázadik évfordulóját. A jubileum alkalmából tucatnyi megemlékezésre került sor – az egyetem büszke lehet a múltjára, számos Nobel-díjas, politikus, tudós tartozik egykori diákjai közé. A nagy örömködésben azonban történetének vállalhatatlan mozzanata is megvilágításba került. 

Semmi kétség. Ne legyen. Bár nincs is jobb, mint egy dobtáras, pergőtüzes, levágott lófejes, „főszerepben: Marlon Brando”-s filmet megnézni egy Cuba Librével a kézben a fülledt nyári éjszakában, mégis jó utána felállni és kikapcsolni a szemcsés Orion tévét. Felhörpinteni a maradék itókát és szundizni nyugodtan, tudva, hogy reggel nem Overdose élettelen tekintete lesz az első, amit megpillantunk magunk mellett. Mert hát ez nem Szicília. Itt csak ne legyen leszámolás. Ez a mi kis demokratikus szokásainkba nem fér bele.

Emlékszem, amikor hittan órán a keresztrefeszítés történetét vettük, a tanítónk külön kiemelte, hogy Jézusnak mennyi megaláztatást, csúfolódást kellett átélnie mielőtt életét áldozta volna értünk. Még mielőtt kilehelte lelkét, azt kiáltotta „Szomjúhozom!”, mire egy római katona nádszálon ecettel teli szivacsot emelt a szájához, víz helyett ecettel kínálva, utolsó perceiben is kínozva Jézust. Azonban nem biztos, hogy ezt valóban csúfolódásból tették (bár Lukács 23,36-ban erre találunk utalást), hiszen a római katonák valóban szomjoltásra használták az ecetet, de ne a zöldpalackos, iparilag előállított 20%-osra gondoljunk.

Nem szeretem, ha korlátoznak, ha megmondják, mit gondoljak. Ijesztenek azok az agymosottak, akik egy párt, egyház, nagyvállalat stb. csatlósául szegődnek. Kicsit felsőbbrendűnek is érzem magam náluk. Ezek az intézmények ugyanis nagyrészt csak arra jók, hogy néhány ember érdekét szolgálják és a gyengeakaratú szerencsétleneket kihasználják. Fáraszt az intézmények romlott, bugyuta világa. Még ha a kényszer rá is visz, hogy tagja legyek valami szervezetnek, kínosan ügyelek, hogy megőrizzem autonómiámat, hogy a periférián maradjak, és kellő iróniával tudjam szemlélni az intézmények abszurd világát.

Természetesen tudom, hogy (sajnos) nem vagyok egyedül. Ha nem is mindenki és mindig, de sokan, sokszor érzünk így. Az intézmények megvetése korjelenség, és be kell vallanom, hogy bármennyire is szeretnék különleges lenni, már megint csak a korszellem csatlósa vagyok.