A megbízóval a tervezés során nagyon jó viszony alakult ki, így a végeredménnyel mindketten elégedettek vagyunk, illetve: szerencsére a megrendelő régi barátomként teljesen megbízott bennem, a tervek elkészítéséhez szabad kezet kaptam - olvashatjuk a két lehetséges ok valamelyikét, amiért az a cikkben bemutatott ház tényleg olyan jó lett. Az interjúknál őszintébb szituációkban pedig a jöttek a kockás papírral, amire az ötleteiket rajzolták–résznél érdemes együttérzésünk jeléül egy lesajnáló szemforgatással érzékeltetni, hogy ettől aztán mi is lehetetlen egy helyzetbe kerülnénk. 
Márpedig az építész az építés folyamatában segítő, a megbízónak segít, hogy olyan háza épüljön, amilyenre szüksége van. Ha ez a ház történetesen az Isten háza, akkor az építész szakrális építésben segít.
Isten házába emberek látogatnak, ez a természetfelettivel való kapcsolat kijelölt tere. Szóval a keresztény gyakorlatban Isten házának felhasználója a hívő közösség, a gyülekezet, legtöbbször valamilyen egyház színeiben. A templom pedig a közösségnek, a közösség szertartásainak ad helyet.
A funkció, a liturgia szabályainak keretet biztosító térszervezés még ma is konkrét vonalakban rajzolódik ki azon a bizonyos kockás papíron. De a szakralitás több ennél: a formában, anyagokban, arányokban és részletekben elrejtve válik szentté az egész. A történelem folyamán közérthető jelkép- és eszközrendszer, gyakran az egyház által dogmatizált esztétikai kód alakult ki, ami ezt a szentséget hitelesítette, megkérdőjelezhetetlenné, alapvetéssé téve azt. A kortárs építészetben viszont ennek az eszközrendszernek a használata elavulttá, hiteltelenné vált, az új templom egyedisége, többitől való különbözősége pedig elvárássá.
Így aztán a szakrális épület a tervező, tervezők személyes Isten-vagy transzcendens-élményének megfogalmazásává válik. És a közmegegyezés hiányában ez a szakrális térről való kép nem minden esetben találkozik a templomot használó közösségével. A kortárs templomokban gyakori, hogy a letisztult formavilágú nyersbeton szószéket csipketerítő fedi, a minimalista vonalvezetésű padsorokat virágmintás párnák tarkítják, az acélból megmunkált szenteltvíztartóban csiszolt-üveg tálka díszeleg. Mintha a gyülekezet máshogy találná szépnek az ő templomát.
Mert úgy tűnik, a nehezen megfogalmazható szakralitás mindenki számára összekapcsolódik a szépséggel. Pedig a szépség nemcsak a szakrális épületek sajátja. Néha zavarba hoz a gondolat, hogy a természetfelettihez kapcsolódó építés puszta esztétikát jelent, mintha a természetfeletti a szépséggel volna elérhető. Ráadásul az, hogy ez az esztétikai kód személyes, túl emberinek tűnik. Úgy érzem, résen kell lennem, nehogy ugyanúgy találjam szépnek egy kortárs templom falát, mint egy városházét, vagy mintha félreértenék valamit, amikor egyaránt gyönyörködtet egy múzeum ablakkivágása és egy ravatalozóé. Bezzeg a középkori katedrálisok! Főleg azok az emberi léptékű kis románkoriak, ott teljes bizalommal borzongok bele az emberfeletti kifejezés erejébe. Talán az egyértelműségnek ezt a biztonságát jelenthette az is, amikor az istenfélés minden ember számára alapvetésnek számított.
Utolsó kommentek