A dédnagymamám egész életét egy vályogházban élte le, amiben nem volt folyóvíz, a konyhába csak a kert felől volt bejárat és a budi a ház végében, a sufni mellett volt. Én csak nyáron voltam ott néha, akkor a kertben teknőben fürdettek, és ugyanabban a vízben fürdették meg a testvéremet. Nem gyakran voltunk ott. A budit különösen furcsállottam, meg azt is, hogy a Dédi nem tartott vécépapírt, hanem régi újságokat vagdosott szét erre a célra. Volt egy kút is, amiről annyit kellett tudni, hogy nem mehetünk a közelébe. A kút tulajdonképpen hűtőszekrényként üzemelt, onnan húzták föl nagy vendégségek alkalmából az italokat. (Az ivóvizet a kerti csapból nyerték. Ez volt a modernség netovábbja a Dédinél.)

A Dédi életének a vége és az én életem eleje egybeesett. Találkoztunk, az életünk ideje egy darabig egymás mellett haladt. Megdöbbentő arra gondolni, hogy nem olyan régen, az én saját élettörténetemen belül, volt olyan, hogy valakinek nem volt mosógépe, hűtőszekrénye, angol vécéje, radiátora (az sem volt a Dédinek, de ez nyáron nem tűnt fel nekem). Mondjuk tévéje volt, fekete-fehér. Vajon ha a Dédi látná, hogy most mi mindenünk van, mit gondolna? Azt gondolná, ez igen? Ez aztán az úri élet? Nem tudom. Szerintem azt szúrná ki inkább, hogy nincs gyerekünk és nem tartunk harminc fős családi vendégségeket. Hol vannak a gyerekek? - kérdezné a Dédi. Hol a család? Ki eszi meg a levest, a tortát? Ki issza meg a behűtött italokat?

Oliver James brit klinikai pszichológus 2007-ben megjelent könyvében (Affluenza) arra keresi a választ, miért emelkedik az életszínvonallal (jómóddal, ahogy James fogalmaz) a pszichés zavarok száma. A könyvében idézett statisztikák szerint - a lakosság hány százalékának volt pszichés zavara az elmúlt 12 hónapban - az élen az Egyesült Államok áll több mint 25%-kal, majd Ausztrália és Nagy-Britannia követezik 23%-kal (WHO-tanulmány, 2003-2006, kerekített értékek). Összehasonlításképpen: ez az érték Olaszországban 1% (sajnos Magyarországról nem közöl adatot). James arra következtet, hogy összefüggés mutatható ki a depresszió előfordulásának gyakorisága és az általa "önző kapitalizmus"-nak nevezett gazdasági berendezkedés között, amely a magas gazdasági mutatókkal rendelkező országokra jellemző. A könyv címe arra utal, hogy az önző kapitalizmus ideológiája egy fajta vírus, ami megfertőz bennünket. Könyvének első felében leírja, hogyan lehet megfertőződni és milyen tüneteket okoz "a Vírus", majd a második felében (ami a könyv 80%-át teszi ki) kísérletet tesz annak megválaszolására, mi a trükkjük azoknak, akik - noha a feltételek adottak - nem fertőződnek meg, vagyis mi biztosíthat védettséget a pszichés zavarokkal szemben.

James meggyőződése, hogy korunk legelterjedtebb pszichés zavarai (az idézett WHO-tanulmányban vizsgált depresszió, szorongás, szenvedélybetegség és impulzivitás), nem genetikai eredetűek, hiszen akkor pl. az azonos genetikai állományú Kínában és Szingapúrban ugyanolyan mutatókat kellene találnunk, de ennek épp az ellenkezője igaz: Szingapúrban magas a depresszióban szenvedők aránya, míg Kínában kifejezetten alacsony ez a szám (ennek valószínű okait James részletesen taglalja a könyvben). Ezek kialakulásáért a neveltetés és a környezet a felelős, vagyis annak a társadalomnak a nyomása, amelyben élünk. A társadalom természetesen nyomást gyakorol a szülőkre, akik nyomást gyakorolnak a gyerekeikre és így tovább.

James tézise közhely: vannak dolgok, amikre vágyunk, és vannak dolgok, amikre szükségünk van. Mivel az önző kapitalizmus érdekei úgy diktálják, hogy minél többet fogyasszunk, minden eszközzel megpróbálnak vágyakat kelteni bennünk olyan dolgok iránt, amikre nincs szükségünk. Egyre többet és többet dolgozunk, hogy megvásárolhassuk azokat a dolgokat, amelyekre vágyunk (s mely vágyunk nem igazi, hanem mások által manipulált), s közben a munkánk kizárólag ezt a szerepet kezdi betölteni az életünkben. Megszűnik a belső motiváció, a munka öröme. Egy állás annyit ér, amennyit keresni lehet vele. James minden általa felkeresett országban feltette tizenéveseknek a következő kérdést: "Képzeld el, hogy befejezted a tanulmányaidat és dolgozni kezdtél. Egy idő után a kétszeresére emelik a fizetésedet, de a munkakörödön semmit sem változtatnak. Milyen érzéseket váltana ez ki belőled? És ha aztán tízszeresére? És ha aztán... stb." A gyerekek reakciói nagyon tanulságosak voltak. A kínai gyerekeknek eleve nehézséget okozott egy hipotetikus szituáció elképzelése, mivel (James szerint) Kínában a játék időpocsékolásnak számít és a képzelőerőt nem bátorítják (a praktikusság rovására menne), de ezen túl sem jutottak szóhoz a döbbenettől, hogy hogy lehet ugyanakkora erőfeszítéssel több pénzt keresni. James meglátása szerint az ő reakciójukból ugyanúgy hiányzik a belső motiváció, mint a nyugati vírus-fertőzött emberéből, csak ők a szorgalomhoz és igyekezethez kötik az előrejutást. A dán gyerekek válasza jelentette James számára a pozitív példát: "Ez szörnyű lenne" - mondta az egyikük -, "követelném, hogy állítsák vissza az eredeti fizetésemet, különben felmondok." Miért? - kérdezte James. "Ez csak a mohóságot növelné, szörnyű lenne" - felelte. - "Meg már az első emelésnél megvenném magamnak a házat, és akkor mit kezdenék a többi pénzzel? Már lenne házam. Autót meg nem akarok, mert a Greenpeace tagja vagyok." A többi dán gyerek nagyon hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Semmiféle érdeklődést nem mutattak az egyre több pénz keresése iránt. Azt mondták, csak olyan munkát végeznének, amit szeretnek csinálni és úgy vélték, sokkal fontosabb, hogy az embernek legyenek barátai.

Dániában, talán mondani sem kell, alig mutatható ki a Vírus jelenléte. A dán kultúrában a nők és a férfiak közti egyenlőség mindenki számára egyértelmű. A dán férfiak természetesnek tartják, hogy a házimunkából és gyereknevelésből fele-fele arányban kivegyék a részüket. Mint egyikőjük mondta: "Különben senki sem jönne hozzám feleségül." A dánok arról is meg vannak győződve, hogy a másik nem számára nem annyira fontos a külső, és választásukat az motiválja elsősorban, hogy kinek szimpatikus a személyisége. James úgy látja, őszinték, amikor ezt mondják: a dán nők egyszerűen öltözködnek, és furfangos kérdésekkel James azt is kiderítette, hogy eszükbe sem jut: miniszoknyában nagyobb sikereket aratnának a férfiaknál. A dán oktatási rendszerben szinte egyáltalán nincs versenyeztetés, a társas és érzelmi intelligencia fejlesztésén van a hangsúly. (Ennek megvan az a hátránya viszont, mint azt James egyik dán interjúalanya kifejti, hogy az alacsony iskolai követelmények miatt 12%-os a funkcionális analfabéták száma a 16 éves korosztályban. Ijesztően magas arány egy fejlett országban. James saját megfigyelése volt továbbá a dánok szenvedélymentessége, ami nem biztos, hogy mindenkinek bejön. Ennek okait és a dán kultúra árnyoldalát is részletesen tárgyalja a könyv.)

A Vírus természetesen nem csupán a belső motiváció megölésével tesz tönkre minket. Az életcéljainkat változtatja meg gyökeresen és egy torzult, kiüresedett, önző és mások iránt érzéketlen (illetve másokat - és saját magát! - is csupán megszerezhető és eldobható fogyasztási cikknek tekintő) személyiség lesz az eredmény. Ezzel együtt járnak a pszichés zavarok, amelyek elfeledésére vagy tompítására egyre csak költjük a pénzünket pl. plasztikai műtétre, új autóra vagy egy bödön jégkrémre, amitől szorongásaink oldódását várjuk, vagy ha azt nem is, némi megkönnyebbülést (ez megint csak az "önző kapitalizmus" malmára hajtja a vizet, tehát a rendszer érdekelt abban, hogy pszichés problémáink minél tovább, lehetőleg egy életen át, fennálljanak és serkentsék a fogyasztást). James utal arra is, hogy ennek a kialakulásában korai fejlődésünk is óriási szerepet játszik, és összefüggést vél felfedezni a családban uralkodó állapotok és aközött, hogy milyen társadalmat rendezünk be magunknak. Szerinte a Vírus fő tenyészterülete a szeretetért cserébe teljesítményt/engedelmességet követelő nevelési módszer. A gyerek korán megtanulja, hogy a szeretetnek ára van, és fizet. Az átlag család jó fogyasztókat nevel. 

Ezzel James nem találta fel a spanyolviaszt, de könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy mindannyian meg vagyunk fertőzve. Az egyszerű, hétköznapi emberek vágyai is fabrikáltak, nemcsak a brókereké. Szükségünk van pénzre, ez nyilvánvaló, de csak ahhoz, hogy ételt tegyünk az asztalra meg fedél legyen a fejünk fölött ("megélhetési materializmus"), a többi szükségletünk nem szerezhető meg pénzen (szerető család, értelmes emberi kapcsolatok, közösségbe tartozás, munka öröme). A legújabb típusú iPodra, menőbb autóra, bahamai nyaralásra nincs szükségünk, legfeljebb - ha elkaptuk a vírust - vágyunk rá. 

Mondjuk érdekelne, vannak-e Oliver James-nek márkás cuccai. De ez mellékes. Egy félmondatból azt vettem ki, hogy világ körüli utazása során lakókocsiban lakott. Legalábbis Ausztráliában. Talán Moszkvában nem, főleg télen. A bevezetőben azzal provokálja az olvasót, hogy mit szólna hozzá, ha azt mondaná: ezzel a könyvvel 300.000 fontot keresett. Oliver James úgy véli, attól függően, hogy az olvasó mennyi pénzt keres, ez a mondat különböző fokú érzelmi reakciókat válthat ki belőle. Sőt úgy véli, az olvasó kizárólag ez alapján alkothat véleményt róla, méghozzá olyan véleményt, amit már semmivel nem lehet megingatni . Egyébként meg nem is keresett ennyit, teszi hozzá megnyugtatásunkra. Viszont aki erre önkéntelenül felszisszent, hogy az annyaúristenit, ezzel a könyvvel, és még körbeutaztatták vele a világot, a fene a jó dolgát - azt leterítette a Vírus.

James stílusa keresetlen és sokak számára provokatív. Lényegében azt mondja, hogy amiben élünk, az egy szar, és mi gondolkozás nélkül adjuk tovább a gyerekeinknek. Azt hisszük, hogy ez normális. Szerinte nem és meg kéne változtatni. Az egyik fejezetnek egyszerűen az "Ébresztő!" címet adja. Lekezelő? Engem nem zavar személy szerint. Van egy fejezet, ahol leírja külön-külön a nőknek és a férfiaknak, hogy vezetik meg őket nap mint nap és milyen teljesen hamis vélekedéseket tettek már a magukévá az önző kapitalizmus ideológiájából. Pl. hogy jól kell kinézni. Nem, nem kell jól kinézni, mondja James. Kész, ennyi. Minden eddigi erőfeszítésünk, amivel ezt akartuk elérni, felesleges volt. Minden fillér, amit erre költöttünk, kidobott pénz. Az oktatásról is megvan a véleménye és még sorolhatnám. Név szerint megemlít politikusokat, és kifejti, mennyire a rabjai a Vírusnak, konkrét példákkal. Bennfentes információi vannak, amiket ki is nyomtat. Nem tudok róla, hogy bárki beperelte volna ezért. Radikális meggyőződései azonban nem arattak osztatlan sikert az olvasók körében (lásd vélemények az Amazonon), és sokan felső-középosztálybeli származását és az erre tett utalásokat is kifogásolták a könyvben. Mások szerint a könyv nem tudományos megalapozottságú, dacára a vaskos forrásjegyzéknek; azóta James megjelentetett egy kiegészítő kötetet, amelyben műve tudományos hátterét mutatja be (The Selfish Capitalist - Origins of Affluenza).

Azon tűnődöm, hogy a bibliai szövegek hogyan tárulhatnak föl valaki előtt vírus-fertőzöttség esetén. Amikor a középpontjában az Istennel és a felebarátommal való kapcsolat áll. Amire az ember nyögve gondol. A felebarátom, akiből engem az érdekel, hogy egy vele való összehasonlításból hogy jönnék ki, hogy tudom-e használni valamire, vagy csak a szimpla elidegenedés, hiszen "se kutyám, se macskám, ki ez?". És akkor még Istenről nem is beszéltem, bár nagyjából dettó mint a felebarátom. Rowan Williams a sivatagi atyákról írt könyvében (Silence and Honey Cakes) fejti ki azt a gondolatot (amit James is megfogalmazott modern összefüggésben), hogy a saját énem is a felebarátom, akivel hasonlóan kegyetlen kapcsolatot ápolok, mint Istennel és a többi emberrel. A vírus-fertőzött ember senkivel sem tud értelmes kapcsolatot létesíteni, még saját magával sem. Williams hangsúlyozza, hogy a hit és kontempláció lényeges része, hogy Istennel, a felebarátommal és speciális felebarátommal, saját magammal, barátságot kötök. Az összehasonlítás teljesen irreleváns. Az Ítélet Napján, írja, "nem azt fogják kérdezni tőlem, hogy miért nem voltam Teréz anya, hanem hogy miért nem voltam Rowan Williams".