A nemzeti imádságnak nevezett Himnusz sorai nagyszerűen rávilágítanak a magyarság történelemszemléletére. Ez nagyjából a nemzetállamok létrejöttekor, a 19. századra kristályosodott ki és a mai napig cipeljük, letehetetlen teherként, eggyé váltunk vele, mint teknős a páncéljával.

Milyen is valójában és miben gyökerezhet ez a történelemszemlélet? Amennyiben egy nép, nemzet történelemszemléletét vizsgáljuk, akkor voltaképpen a magáról alkotott képét vesszük szemügyre. Ez pedig szorosan összefügg a nemzet identitásának kérdésével. A magyarság mint nemzetállam a 19. században jött létre, ennek gyökerei azonban már a 15. században megjelentek. Mint ahogy azonban a középkorban, kora újkorban a nemzetbe kizárólag a kiváltságosak, tehát a nemesség tagjai számláltattak, ekkoriban a közösséghez tartozáson a Magyar Királysághoz mint területi egységhez való tartozást tekintették. Ezzel a gondolattal fonódott össze a humanizmus pátria-képzete, egyfajta úgynevezett hungarus-tudat. Ez azt jelentette, hogy nem az etnikai hovatartozás számított elsősorban, hanem az adott területen található államhoz való tartozás. Ugyanakkor az is igaz, hogy már az antikvitást magasztaló reneszánsz idején megjelent egy a korábbinál erőteljesebb érdeklődés a történelmi múlt iránt. Így volt ez nálunk is. A tudós humanista, reformátor bártfai Leonard Stöckel német eredete ellenére büszkén írta az egyeteme anyakönyvébe a neve mellé, hogy ő bizony hungarus, ám kortársa, az erdélyi, vegyes származású humanista Oláh Miklós későbbi esztergomi érsek már nevében is megjelölte „oláh”, azaz román eredetét.

Az ekkoriban megélénkülő történeti érdeklődés számos történelmi munka születését eredményezte, amik egyre többször ruházták föl a Magyar Királyságot fontos állandó jelzőkkel. Mivel pedig a 14. század végére már Európát délről meglehetős közelről fenyegette az Oszmán Birodalom, és a Balkán jó részét már meghódoltatták, a magyar királyok próbáltak élére állni a törökellenes harcoknak. Ezt tette Zsigmond vagy a várnai csatában meghalt I. Ulászló is, Hunyadi János vagy Mátyás, és a 15-16. század során formálódott az a jelző, amely a Magyar Királyságot a kereszténység védőbástyájának kezdte nevezni. Ez a híres antemurale-toposz, ami az egyik első identitáselemünknek tekinthető.

A büszke önképet egy csapásra törte apró darabokra az a közösségi élmény, amit a mohácsi csata vereségével való szembesülés jelentett. A trauma porig rombolta épp alakulóban lévő közösségi identitásunkat. Jól látható, hogy ekkor a korábbinál is nagyobb figyelemmel fordultak eleink a nemzeti múlt felé és olyan múltbeli kapaszkodókat igyekeztek találni, amik helyreállíthatták a sérült önérzetet. A humanizmus is erősítette azt az irányt, hogy egyre fontosabbá vált a hun vezérrel, Attilával való rokonság hangsúlyozása. A művelt Rómát félelembe ejtő és a kora legnagyobb hatalmát is legyőző Attila nagyszerű ellenpont volt a 16. századi szétesett államisággal szemben. Ugyanezt a törekvést láthatjuk az ekkoriban népszerűvé váló és egyre jobban burjánzó Mátyás-mitológia gyors terjedésében. A kortársai által nem nagyon kedvelt Hunyadi Mátyás a halála után olyan mitikus hőssé kezdett válni, aki egyszerre volt mindenkit legyőző, tiszteletet követelő döntésképes uralkodó és az elnyomott szegények egyedüli reménye, a mindig igazságos megmentő. Alakja a népmeséktől az elit uralkodó-ideáljáig mindenhol megjelent, mint az aranykor emblémája. Kellett egy kemény kezű és tökéletes bálvány a széteső ország lakosainak.

Ezt a képet színezte tovább a reformáció, amikor az Ószövetség újra felfedezésével a magyarság éppen átélt traumáját Izráel szenvedésével azonosította. A reformátorok számára ez Jézussal és a népével való azonosulást segítette, ám végső soron kialakított egy messianisztikus önképet a magyarságban, amiben benne volt egy folyamatos szenvedéstudat, a minden irányból érkező állandó és folytonos, sorsszerű bántás érzete. Ez a folyamat részben természetesnek tekinthető, amennyiben minden önmeghatározás alapvető része, hogy másokkal szemben határozzuk meg magunkat. A hősi védőbástya-kép hősi volta azonban az ószövetségi áldozat-képpel keveredett, mindent jogosnak érezve, amit mi tettünk, és mindent igazságtalanságnak, amit velünk szemben követtek el.

Ráadásul a 16-17. század folyamán állandóan kéznél volt két ellenség, minket elpusztítani igyekvő nagyhatalom, akik közül mindkettőt be tudtuk helyettesíteni valamiféle ördögi szerepbe: a törökök és a Habsburgok. Ez a két ellenség akkor is negatív érzelmeket váltott ki belőlünk, ha egyébként nem szolgáltak arra rá. A 17. században alakult ki egyfajta „kurucos” mentalitás, a folyton szembehelyezkedő, udvarellenes, elsősorban protestáns „igaz magyar” virtus, ami patetikus és heroikus, ami szembeszállt a „pusztulásunkra törő” ellennel, ám ezt rendre komoly katonai hátrányban tette. Az úgynevezett hegyaljai felkelés és a Rákóczi szabadságharc is ennek példája volt. A vesztes szabadságharcot lezáró szatmári béke pedig, amely a győztes Bocskai felkelést követő bécsi békénél is kedvezőbb volt a magyarságra nézve, ennek ellenére a „nemzeti gyalázat” szimbólumává vált, a békét józanul megkötő Károlyi Sándor pedig a magyarság árulójává. A magyarságkép tehát újabb elemmel bővült: az ellenséggel meg nem alkuvó, fegyvert le nem tevő, nem megegyező forradalmár képével, aki egy patetikus hős, valójában Attila kardját forgatja, igaztalanul éri bántalom és szenvedése megváltó értékű, szent áldozat. Ezért ettől a képtől már fényévnyi távol áll a humor és az önirónia, maga az önreflexió lehetősége is. Ezek a hősök szentek, emberfeletti héroszok, akik kizárólag csodálatot érdemelnek, megközelíthetetlenek és hiba nélküliek.

Amikor a nemzetállamokat életre hívó 19. század beköszöntött, már voltaképpen készen volt ez a múltba merengő, önnön dicsőségében gyönyörködő, magát a szomszédainál különbnek látó önkép, amit az ekkor kialakuló tudományos történetírás nemzeti romantikával és erőteljes apológiával támasztott alá. A 48-as forradalom és szabadságharc természetesen tovább erősítette ezt a történetszemléletet, amikor a reformista gondolkodás ellenében újra a kurucos szabadságharcra szavazott. A kiegyezést követő időszak látványos fejlődése sem azt erősítette a magyarságban, hogy a bölcs kompromisszumok mentén gondolja át saját múltjához és jelenéhez való viszonyát, hanem továbbra is teret engedett a nemesi romantikának.

Trianon katasztrófája pedig szinte megpecsételte, felerősítette a korábbi heroikus áldozat-gondolatot, az önkritika minden próbálkozását gyengeségnek és nemzetellenesnek nyilvánítva. A szocialista diktatúra által elhallgatott és tiltott nemzeti érzelmek csak jegelték a kérdést, az eddig megoldatlan és kibeszéletlen sebek-hibák gyógyulásának esélyét is megakadályozva. A spirituális vákuumban felnőtt, rendszerváltás után született vagy felnőtté vált generációk számára nem volt reális vagy használható önkép, csak egy kacagányos, már a 20. század elején is anakronisztikus vonásokat hordozó történetszemlélet, amiben nincs helye öniróniának és magunkkal való szembenézésnek, hibakeresésnek, bocsánatkérésnek és adásnak, mert ez maga a gyengeség, és mi Mohács óta vágyunk arra, hogy újra erőt mutassunk. Mert már megbűnhődtünk, mert mi vagyunk a történelem azon vesztesei, akik valami sokkal nagyobb és magasztosabb sorsra vagyunk érdemesek, akik méltók vagyunk egy nagy igazságtételre. Ezt érezzük minden elveszített sportmérkőzésen, amikor reflexszerűen összeesküvést vizionálunk vagy minden minket ért kritika hallatán ellenséges támadásra gondolunk. Vajon el tudjuk-e valaha hinni, hogy a világ nem a mi vesztünkre vár? Vajon felhagyunk-e az ellenségek gyártásával? Nehéz elképzelni, hogy jelen állapotunkban közel juthatnánk a hajdan rendezhetetlennek tűnt német-francia viszony szintű feszültségeink megoldásához. Vajon van-e mód, hogy kijussunk a saját magunk által kreált útvesztőből?